„Minden szerepben van egy kis csavar, amitől nem adja magát annyira könnyen” Beszélgetés Dolhai Attilával

2017.12.05

Először a Luxemburg grófja című előadás fotóspróbáján találkoztunk. Meglepett, hogy magánemberként mennyire szelíd, megfontolt és halk szavú az a férfi, aki a színpadon állva Rómeó, Mozart, Edvin herceg vagy éppen Dorozsmai Pista bőrébe bújva, a belőle áradó tüzes temperamentummal pillanatok alatt képes magával ragadni és lángra lobbantani a közönséget is. Következő találkozásunkkor, a Budapesti Operettszínház társalgójában meg is osztottam vele ezt a gondolatomat.

A színpadon nagyon temperamentumosan vagy jelen. Meglep, hogy magánemberként ezzel szemben mennyire visszafogottnak, csendesnek és megfontoltnak látlak.

Biztos szelídülök (nevet). A színpadi jelenléthez hozzátartozik egy erőteljes koncentráció és egy fokozottabb lelkiállapot. Mindennek óriási súlya és jelentősége van, mert egy adott szituációba kell belesűríteni sok mindent. Az a temperamentum és intenzivitás, amit említettél, kell a színpadi létezéshez. Az életben viszont vicces lenne, ha így viselkednénk. Persze a színpadon is meg kell őrizni egyfajta egyszerűséget, tisztaságot és finomságot, de mindig, mindent nagyon határozottan kell közvetítenünk, hogy egyértelmű legyen a néző számára, amit üzenni szeretnénk. Lehetek a magánéletben, egy beszélgetésben is ilyen határozott, de miért játsszam el, ha épp nem vagyok az?

Postaforgalmi szakközépiskolát, majd tanítóképző főiskolát végeztél. Sokáig kerested az utad?

Tizenévesen még nehéz eldönteni, mit is akarsz pontosan. Ha már akkor biztosan tudja az ember, az felér egy lottó ötössel (nevet). Mindig szerettem a zenét, már általános iskolásként is jártam zeneiskolába, de még kerestem önmagam és a helyem. A különféle iskolákban szerzett tapasztalatok, az ott megélt pillanatok, a kapcsolatok, amiket akkoriban alakítottam ki mind-mind kellettek ahhoz, hogy azzá válhassak, aki most vagyok. És persze önmagamat is meg kellett még ismernem, tapasztalnom.

Mint ahogy a zenei műfajokat is. Hosszú út vezetett a főiskolai Zsámbéki Zúzók nevű rockzenekartól a musicaleken keresztül az operett, majd az opera világáig?

Hosszú, de egyik állomása sem múlt el nyomtalanul. Máig közel áll hozzám az összes műfaj, amelyben az eddigi évek során megfordultam. Mind a részeimmé váltak. Azt hiszem, hogy a tanulási és a fejlődési vágy hozta az igényt és a lehetőségeket arra, hogy újabb és újabb műfajokat ismerjek és hódítsak meg.

A legutóbbi ilyen hódítási terved az operára vonatkozott. Hol tartasz ezen az úton?

Úgy látom, arról kicsit lekéstem. Korábban kellett volna elkezdenem trenírozni a hangom ahhoz, hogy az opera műfajához fel tudjak nőni. Úgy tűnik, hogy az operett és a musical lesz az a két műfaj, ami a pályám nagy részét jelentheti. Abban az öt-tíz évben, ami ezen a pályán még vár rám, szeretném magam az operettben kiteljesíteni.

Lassan négy éve nem láthattunk musicalekben. Nem hiányzik a műfaj?

De igen, és ha a jövőben adódik rá lehetőség, hogy olyan musicalekben játsszak, amiket örömmel csinálok, szívesen visszalátogatok abba a műfajba is. Van egy varázsa, ami közelebb áll a zenei világomhoz, mint a klasszikus zenei műfaj. Viszont ahhoz, hogy a klasszikus hangképzésben eljuthassak egy adott szintre, muszáj volt egy kicsit szüneteltetnem a musicaleket.

Emlékszel az első találkozásodra a színházzal?

Az első színházi élményem általános iskolás koromhoz kötődik. A Vígszínházba vitt el minket az osztályfőnökünk, de már nem emlékszem rá, melyik darabra. Az első előadás, amire konkrétan emlékszem is, a Chicago volt, jóval később. Akkor nem gondoltam, hogy ezek az élmények hatással voltak rám. Pedig így volt, mert amikor arról kezdtem gondolkodni, hogy a könnyűzenei műfajt vigyem tovább, vagy forduljak inkább a színház felé, ezek a kellemes gyerekkori élmények erősítették meg a döntésemet, hogy a színház felé vigyen az utam.

A tanítás nem volt a választási lehetőségek között?

A kötelező gyakorlatokat leszámítva nem tanítottam. Mostanában egyébként sokszor gondolkodom rajta, miért is volt erre szükség az én életemben. Sok ilyen furcsa kanyar volt az utamon, mire elértem a színpadig. Bizonyára annak az életszakasznak is megvolt a maga hozadéka. Időt kaptam arra, hogy tapasztalatokat gyűjtsek. Sok mindent tanultam, aminek most hasznát veszem. Az önismereten túl elsajátítottam különböző metodikákat, technikákat, amik a színészvezetésben is segítenek. És ki tudja pontosan, mit hoz a jövő? Idősebb koromban egyszer talán az énektanítás is része lehet majd az életemnek.

És a hitoktatás?

Azt a szakot végül nem fejeztem be. Nagyon elméleti volt a képzés. Szinte csak teológiát tanultunk, nem volt módszertan, amibe kapaszkodhattam volna. Nem láttam, hogy ennek segítségével hogyan tudnék bármi olyat átadni a gyerekeknek, ami nem az elméletről szól. Miért kell például templomba menni? Egyszerű kérdés, de nem is olyan könnyű megválaszolni. Még a saját lányaimnak sem. Ilyenkor fel szoktam nekik tenni a kérdést: "Mi minden jó történt veled a múlt héten? Adj érte hálát, és kérd Istent, hogy jövő héten is lepjen meg valami szuper dologgal." De ezt a saját kútfejemből kellett kitalálnom. Nem volt hozzá tankönyv, nem volt követhető séma. Ha nincs melletted senki, amikor biciklizni tanulsz, sokszor elesel, mire megtanulod, hogyan kell csinálni.

Melyik eddigi szereped volt a legnagyobb kihívás?

Mindegyikkel meg kellett dolgozni, és mindegyikben más jelentett kihívást. Minden szerepben van egy kicsi csavar, amitől nem adja magát annyira könnyen. A Mozart például hangilag nem volt nehéz, mert olyan lágéban kellett énekelnem, ami nekem kényelmes. Ugyanakkor nagyon sok volt benne a mozgás, ezért egyáltalán nem volt mindegy, hogyan osztom be az energiáimat. A Rómeó és Júliában az volt a kihívás, hogy egy érző, ugyanakkor mai fiatalember jelenjen meg a színpadon. Nem akartam túlérzékenykedni a szerepet, próbáltam egy mai fiatalt megformálni, és inkább ellene mentem a romantikának. A chicagói hercegnőben elsősorban a tánc volt nehéz, illetve az, hogy Béres Attila nagyon erőteljesre, keményre rendezte Borisz karakterét. Talán ő volt a legszélsőségesebb figura, akit eddig megformáltam. A Csókos asszonyban Dorozsmai Pista egy bohém zeneszerző a nyolcadik kerületből, aki próbál kitörni, ráadásul válaszút elé kerül: a szerelem vagy az önmegvalósítás a fontos. Itt ez a dilemma volt a kihívás. A Sybillben az jelentett nehézséget, hogy szinte állandóan a színen voltam, miközben csak egy-egy mondatom volt. Mindig úgy kellett jelen lennem, hogy ne csupán statisztáljak, hanem aktív részese tudjak maradni a jelenetnek, miközben passzivitást kellett mutatnom. A Ghostban halott voltam, egy szellem. Egyszerre ott is voltam, meg nem is. Körülöttem történtek dolgok, és én csak a többiek játékához képest tudtam létezni. A Bajadér énektechnikailag is kihívást jelentett, illetve azért, mert maga Miklósa Erika volt a partnerem, mellette és vele kellett énekelnem. Egészen a főpróbahétig nem volt közönségélményem, vagyis nem kaptam visszajelzést arról, hol tartok, hogy hitelesen jelen vagyok-e Erika mellet. A Luxemburg grófjában egy címszerephez képest nincs sok szövegem és jelenetem. Egészen addig, míg el nem jött az első összpróba, úgy éreztem, hogy ez csak egy rezonőr szerep. Amikor egyben végig próbáltuk a darabot, akkor esett csak le, hogy nem véletlenül kapta a Luxemburg grófja címet (nevet).

Hogy válik igazán a tieddé egy-egy szerep?

Egy szerep megformálása állandó tanulási folyamat. Megtanítod a testednek a mozdulatokat, megtanulod a dalokat, a szöveget. Elkezded azon törni a fejed, hogy ki ez a figura, és mit miért csinál. Először is keresel valamit, amit lényegként meg tudsz belőle ragadni, ami könnyen érthető, kézenfekvő. Ebbe aztán belekapaszkodsz, és próbálod hozzáalakítani a többi részletet. Aztán megkapod a jelmezt, belebújsz a karaktered bőrébe, és rájössz, hogy "Úr Isten, én eddig nem is ezt a darabot próbáltam!" (nevet). Jelmezek, kellékek, minden apró részlet hozzásegít a végeredményhez, de első körben mindegyiket akadályként látod, csak utána jössz rá, hogyan használhatod őket segítségként.

Ilyenkor mondhatjuk el azt, hogy igazán készen vagy a szereppel?

Egy szerep soha nincs igazán készen. Addig dolgozunk rajta, amíg le nem vesszük az előadást a műsorról. Egész más egy darab a bemutatókor, mint az utolsó előadáskor. Ha egyszer sikerült valamit megérezni a szerepből, ami jólesett nekem, tetszett a közönségnek, és jót tett a karakternek is, akkor azt az ember megpróbálja elraktározni, és a következő előadáson újra felszínre hozni. Ez a színháznak az egyik különleges varázsa. Ugyanazokat a szövegeket mondjuk, ugyanazokat a dalokat énekeljük, de mi sem vagyunk mindennap ugyanolyanok. Emberek vagyunk, és a napi mentális és fizikai állapotunk, a folyamatos fejlődésünk nyomot hagynak az előadásokon. A közönségünk, melynek egy részével már 15 éve ismerjük egymást, végigkísér ezen az úton. Észreveszik a változásokat, amiken keresztül megyünk, miközben természetesen ők is hozzák magukkal egy-egy előadásra az aznapi érzelmeiket.

Jól sejtem, hogy nemcsak az élettapasztalatod, de a korábban eljátszott darabok is hatással vannak egy-egy szerepformálásodra?

Biztos vagyok benne, hogy így van. És nagyon fontos, hogy próbáld egymástól elválasztani azokat a figurákat, amiket csinálsz. Ne legyenek nagyon egyformák, különben azoknak lesz igazuk, akik beskatulyáznak egy szerepkörbe, mondván "na, itt egy újabb bonviván, ez a szerepe is ugyanolyan, mint a többi!" Azt kell keresni, hogy az adott karakter mitől más, mint a többi, és ezt a másságot kell megerősíteni. Ez az egyik legnehezebb feladat: változatosnak maradni.

Az életedben milyen szerepet tulajdonítasz a változásoknak, a tanulási folyamatoknak?

Azt hiszem, az életünkben minden változásban benne kell lennie egyfajta visszatekintésnek is. A változáskor elkerülhetetlen egyfajta összegzése az addigi cselekedeteinknek és mindannak, amit addig megtanultunk. Amikor nagyobb sokk ér, hajlamos vagy átgondolni, hogy mi miért történt veled, és jó esetben tanulsz belőle. Változol, fejlődsz. Viszont ha nagy boldogság ér minket, hajlamosak vagyunk elszállni az örömmel. Ezt is meg kell tanulni kezelni. A Kifutó című tehetségkutató után például úgy éreztem, hogy enyém a világ, és mégsem történt semmi. A sikertől kicsit megszédül, megzavarodik az ember. Aztán rájössz, hogy ugyanaz vagy, aki voltál, ugyanazok az emberek vannak körülötted, és jó esetben ugyanazok a barátaid is, ha meg tudod tartani, őrizni őket. Ez is nagy tanulság volt: akkor is a tükörbe és mások szemébe kell tudni nézni, amikor tréningruhában, papucsban, egy teljesen hétköznapi emberként állsz ott, nem pedig a poszterről lekacsintó karakterként.