„A démoni világot igyekszünk egyensúlyba hozni Jekyll emberi oldalával”
Beszélgetés Vincze Balázs rendező-koreográfussal, a Budapesti Operettszínház és a Pécsi Balett művészeti vezetőjével
Szerző: Szilágyiné Tukács Orsolya
Fotó: Art & Lens Photography
Régóta várt előadást mutat be április első napjaiban a Budapesti Operettszínház. A Jekyll és Hyde című musicalt hármas szereposztásban láthatja majd a Nagymező utcai teátrum közönsége, Dolhai Attilával, Homonnay Zsolttal és Sándor Péterrel a címszerepben. A készülő előadás kapcsán Vincze Balázs rendező-koreográfussal, a Budapesti Operettszínház és a Pécsi Balett művészeti vezetőjével beszélgettünk egyebek mellett családról, színházról és a megbocsátás képességének fontosságáról.
A tánc szeretetébe mondhatni beleszülettél, hiszen édesanyád életében is fontos szerepet játszott a néptánc és a balett.
Igen, de a nagyszüleim nem igazán tudták finanszírozni ezt a szenvedélyét, így édesanyám nem teljesedhetett ki ezen a területen, megmaradt amatőr szinten. Azt hiszem, egy kicsit a saját vágyait is kiterjesztette rám, amikor azt szerette volna, ha belőlem profi táncos válik.
Mi az első tánchoz, színházhoz köthető emléked?
A felvételi a balettintézetbe. Izgő-mozgó gyerek voltam, testnevelés tagozatos osztályba jártam, mellette pedig úsztam, tornáztam, korcsolyáztam, mert le kellett fárasztani. Aztán 8-9 éves korom körül jelentkeztem a balettintézetbe, édesanyám ötlete nyomán. A ritmusérzékem és az alkatom megvolt hozzá, de a motiváció hiányzott. Nem akartam, hogy felvegyenek, ezért szándékosan mellétapsoltam, és felvettem egy groteszk pózt. Még a folyosón is abban a furcsa tartásban mentem végig. De arra is emlékszem, hogy amint elkezdődtek az órák, szinte azonnal, már az első napokban megszerettem a balettet, a társastáncot és a néptáncot. A kezdeti idegenkedés csak egy nem tudatos gyermeki lázadás volt, ami hamar elmúlt.
Melyik darabban álltál először közönség elé?
A Diótörőben, az Erkel Színházban. Meghatározó élmény volt, a mai napig nagyon szeretem azt a művet. Első évfolyamosként rögtön bekerültünk az előadásba, és mire felnőttünk, szinte minden szerepet végigtáncoltunk.
Végül néptánc és színházi tánc tagozaton végeztél.
Izgága, lázadozó fiú voltam, a balettintézetben pedig a többi általános iskolában megszokottnál keményebb rend és fegyelem volt, így gyakran kerültem összetűzésbe a mesteremmel. Nem voltam felelőtlen vagy erőszakos, de a csínytevésekben, huncutságokban benne voltam: például felnyírattam a hajam és kilövettem a fülemet. A szakmai jegyeimbe pedig belekeverték a magatartásomat. Öt évet végeztem el végül ott, aztán édesanyámmal úgy döntöttünk, hogy átjelentkezem az akkor induló néptánc és színházi tánc tagozatra. Utólag ez nagyon jó lépésnek bizonyult. Nemcsak új mestert kaptam, de a néptánc felerősítette, fejlesztette a ritmusérzékemet is. Ráadásul ott is rengeteg balett és moderntánc óránk volt, modern technikákat sajátíthattunk el. Ezen a tagozaton sokkal több stílust ismerhettem meg, szélesebb palettát láttam át, így jobban ki tudtam választani az igazán nekem valót.
Fotó: Art & Lens Photography
Ha valaki profi táncosnak készül, szinte mindent alá kell rendelnie a céljának. Sosem érezted megterhelőnek ezt az életformát?
Szerencsére már az első naptól kezdve megszerettem a táncot, így könnyen belerázódtam a növendék létbe. Az viszont nem biztos, hogy a gyerekeimnek is ajánlanám. Reggel nyolcra mentem, és este hét körül értem haza. Délelőtt szakmai órák voltak - gimnasztika, modern tánc, balett, néptánc, történelmi társastánc, smink - délután pedig az elméleti órák következtek - matek, biológia, töri, nyelvtan, és így tovább. Következő félévben meg általában megfordult a sorrend. Ha este ráadásul még előadásunk is volt, hét órára nem haza, hanem a színházba mentünk, és a szüleink jöttek értünk fél tíz, tíz óra körül. De egy igazi közösség voltunk: mindannyian ugyanazt akartuk, ugyanazért a célért küzdöttünk, és jó értelemben véve burokban voltunk. Ha nem így lett volna, akkor ki tudja, talán elkallódtam volna valahol az utcán. Én mindenesetre nagyon élveztem azt az életet. De ez csak akkor működhet, ha a gyerek igazán szívből, szeretettel csinálja.
Neked négy gyereked van. Közülük mutat valaki érdeklődést a tánc iránt?
Az előző kapcsolatomból született nagylányom, Laura tavaly érettségizett, és egyelőre még keresi az útját. A kisebbek - Lili és Olívia, tíz és hétévesek - benne voltak az általam koreografált Diótörőben a Pécsi Balettnél, de egyelőre még egyikük sem jelentette ki, hogy ezzel szeretne foglalkozni. Most mindketten fociznak. A négyéves kisfiam, Belián pedig egyelőre szerelőnek készül (nevet). A feleségemmel, Brigivel - aki szintén táncos - nem tiltunk, de nem is erőltetünk rájuk semmit. Én szinte mindent ennek a pályának köszönhetek, de van bennem egy nagyon nagy kettősség, ha arra gondolok, hogy ők is ezt az utat választanák. Tudom, hogy ha szívből szeretnék is azt, amit csinálnak, nagyon kiszolgáltatott helyzetben lennének, mert nem elég a tehetség és a kitartás, de óriási szerencse is kell ahhoz, hogy ebben a szakmában sikeres legyél, ne legyenek filléres anyagi gondjaid. Szegény családban nőttem fel, sosem volt például saját szobám, anyukám pedig a munkája mellett másodállást is vállalt, hogy fel tudjon nevelni. Ez a pénztelenség nyomott hagyott bennem. De az sem jó, ha valaki olyan munkával keres sok pénzt, amit nem szeret. Abba bele lehet keseredni. Valahol a kettő balanszát kellene megteremteni. Ezt kívánom a gyerekeimnek.
Fotó: Art & Lens Photography
Te magad számos lábon állsz az életben. Táncosként kezdted, aztán színész, koreográfus és rendező lettél. A Pécsi Balett vezetője, a Budapesti Operettszínház művészeti vezetője vagy. Emellett a Magyar Táncművészeti Egyetem pécsi kihelyezett karának adjunktusaként modern táncot tanítasz, egy baranyai településnek, Nyugotszenterzsébetnek pedig a polgármestere vagy. Hogy bírod mindezt energiával?
Ma már nem igazán működik az egy fenékkel egy lovat megülni elv. Mindenki többet szeretne elérni, előrébb szeretne jutni az életben, ezért az emberek jelentős többségének nem csak egy munkája, hivatása van. Nekem ráadásul négy gyerekem is van, miattuk is teszem a dolgom. Szerencsés vagyok, mert úgy sikerült felépítenem az életemet, hogy mindaz, amit felsoroltál, valahol kiegészíti egymást, együtt alkotnak egy egységet. Az egyetemen például péntekenként tanítom le az óráimat. A polgármesterség pedig számomra egyfajta misszionárius munka, ami emlékeztet arra, honnan jöttem. Azt érzem, hogy tudok segíteni. Egy halmozottan hátrányos helyzetű település polgármestere vagyok, társadalmi munkában, és azáltal, amit így megtapasztalok, sokkal jobban meg tudom becsülni mindazt, amim van. Az alpolgármester asszony és a képviselőtestület is rengeteget segítenek, ezért annak ellenére, hogy nem mindig tudok ott lenni, nincs rajtam nagy nyomás. Elfogadták, hogy a tudásom, tapasztalataim mellett a kapcsolatrendszeremmel segítem a települést. Ugyanígy a Pécsi Balettnél és az Operettszínházban is csodás csapat vesz körül. Olyan emberek, akikben bízhatok, akikkel jól tudunk együttműködni. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy ez egymás nélkül nem menne.
Táncosként és koreográfusként hogy lett belőled színész is?
2001-ben kerültem a Pécsi Baletthez, ami akkoriban egy tánctagozat volt a színházon belül, így mi láttuk el az operett és musical előadásokban a táncosok szerepét. Engem amúgy mindig is érdekelt a totális színház: a próza, a zene, a látvány, a világítás, a hangtechnika. Minden, amitől kerek egész lesz egy produkció. Látták, hogy ambiciózus vagyok, és rám osztottak kisebb szerepeket. Nekem pedig nagyon tetszett, hogy nemcsak táncolok, de beszélek, sőt éneklek is a színpadon. Jó hallásom van és volt némi hangom is, amit aztán képeztem, így bekerültem a nagy musicalekbe, elég jó kis szerepekben. Bár a mi szakmánkban nem a végzettség az első, hanem a tehetség, akkoriban volt egy olyan tendencia, hogy mindenről legyen papírunk, ezért néhány kollégámmal közösen a MASZK szervezésében megszereztük a színész II végzettséget is. A Valahol Európában című előadásban, Ficsúr szerepében vizsgáztam végül.
Fotó: Art & Lens Photography
Most művészeti vezetőként és rendezőként az eddig összegyűjtött tapasztalataid összeérnek.
Hál' Istennek semmi nem volt véletlen vagy hiábavaló, és most tényleg nagyon sok mindent tudok hasznosítani az eddig megszerzett tudásból, tapasztalatból. Óriási dolog volt, hogy Kiss-B. Atilla, a Budapesti Operettszínház főigazgatója lehetőséget adott nekem, hogy rendezzek, ráadásul itt, az ország első zenés színházában. Mai napig nem tudom, mit vett észre bennem, de hálás vagyok neki. A La Mancha lovagja című előadás után remélem, most a Jekyll és Hyde musicallel is sikerül majd bizonyítanom, hogy méltó voltam erre a bizalomra.
Rendezőként mennyire alkotsz közösen a kollégákkal?
Szeretem, ha nem teljesen kész, részletesen kidolgozott koncepciókkal érkezünk a próbákra, hanem elkezdünk beszélgetni, megosztjuk egymással a gondolatainkat. Meghallgatjuk egymás ötleteit, aztán elmondjuk a véleményünket. Hagyok mindenkit szabadon szárnyalni. Vannak elképzeléseim, amit megosztok a csapattal, de ezek nem irányozott elképzelések, sokkal inkább közös kidolgozásra váró víziók. Nem az a célom, hogy az én elképzeléseimnek vagy egymásnak feleljünk meg, hanem hogy szabadon dolgozva mindenki kihozza önmagából a legjobbat. Ehhez persze időben el kell kezdeni a próbafolyamatot, többször le kell ülni egyeztetni ahhoz, hogy kialakuljon a végleges koncepció.
Fotó: Art & Lens Photography
Olykor nem nehéz így közös nevezőre jutni?
Többnyire inkább erősítjük, húzzuk egymást. Tegnap is volt egy olyan próbánk, amikor mindannyian lent voltunk egy kicsit, de nagyon jól tudtunk hatni egymásra, és egymást támogatva egy jó kis jelenetet raktunk össze. Fontos, hogy bízzunk a másikban. Természetes, hogy mindenkinek megvannak a maga a szívügyei. Azok a számára legfontosabb ötletek, amikről nem hajlandó lemondani. Ezért mindenkinek van egy joker kártyája, amit kijátszhat. Ilyenkor tiszteletben tartjuk, hogy ő ahhoz a dologhoz ragaszkodik.
Egy korábbi nyilatkozatodban már említetted, hogy az általad rendezett előadásban Jekyll emberi oldala még hangsúlyosabbá válik majd.
A démoni világot igyekszünk egyensúlyba hozni Jekyll emberi, jó oldalával. Fontosnak tartom, hogy ne felejtsük el Jekyll motivációját a darab végére, és ne csak egy szörnyeteget lássunk, hanem a doktort is, aki az édesapját és a világot akarta megmenteni. Ha ezt elfelejtjük, akkor a megbocsátás lehetősége is gyengül, hiszen annak a démoni, ördögi figurának nincs is miért megbocsátani. Pedig hiszem, hogy ha az emberek képesek lennének egymásnak megbocsátani, nem lenne ennyi frusztráció és probléma a világban. Ez mindig fontos téma, de most a háború kapcsán még inkább felerősödött. Éppúgy, ahogy az emberi kapcsolatok és a család szerepe.
Fotó: Art & Lens Photography
Említetted, hogy az édesapa egyfajta őrangyalként lesz jelen Jekyll életében. Neked is voltak, vannak ilyen őrangyalaid?
Nagyon sokáig az édesanyám volt az, most pedig a feleségem és a gyerekeim. Nélkülük nagyon sok minden nem sikerülhetett volna így. Az, hogy a karrierem és a családom is működik, fantasztikus érzés. Erre nagyon büszke vagyok. És hálás is, hiszen a család összetartása elsősorban a feleségem, Brigi érdeme.
A családi kapcsolatok közül viszont az apa és fiú közti kapcsolat szerepe erősödik fel a rendezésedben.
Fontosnak tartom, hogy amellett, hogy mindenki számára érdekes témákat boncolgatunk, a rendezéseimben egy kicsit én magam is benne legyek. Úgy érzem, csakis így lehetek hiteles. Az apa-fiú kapcsolat amellett, hogy érthetőbbé teszi Jekyll motivációit, személyes okokból is fontos számomra. Az én szüleim egyéves koromban elváltak, és bár volt nevelőapám, de tudod, a vér nem válik vízzé, és azt az érzést, hogy "apa és fia" nem igazán ismerhettem meg.
Most viszont ott a családod, a kisfiad, így Te magad lehetsz az apa. Jut időtök közös kikapcsolódásra?
Múlt évben, amikor betöltöttem a 45-öt, elhatároztam, hogy mostantól erre mindenképpen szakítok időt. Addig csak a munka volt, mert szerettem volna önmagamnak és a családomnak is olyan életet biztosítani, ami gyerekként nekem nem adatott meg. Tavaly döntöttem el, hogy ebből elég, tudatosan be fogom osztani az időmet, és megtanulok nemet mondani. Még akkor is, ha esteleg kevesebből kell meglennünk. Szerencsére van hol laknunk, megvan mindaz, amire igazán szükségünk lehet. Én pedig nem tudom egy generációban megváltani a teljes családot, nem tudom a következő generációk életét is előre biztosítani. És nem is biztos, hogy ez az én dolgom. A gyerekeknek is képesekké kell válniuk arra, hogy megteremtsék maguknak azt, ami kell. Addig pedig élvezzük az együtt töltött időt. Nagyon szeretünk például a Balatonon vitorlázni. Nem vagyunk helyhez kötve, oda megyünk, ott kötünk ki, ahol éppen kedvünk tartja.