„Amikor egyszerre zajlik a magánéletben és a színpadon ugyanaz a történés, az egészen megrázó tud lenni”- Beszélgetés Janza Katával

Erő, magabiztosság és szenvedély árad a hangjából és a személyiségéből. Janza Kata nemcsak kitűnő színész és énekes, de igazi NŐ: egyszerre stabil bástya, érzékeny lélek és gondoskodó anya. Interjút kértem tőle, de a hangulatos cukrászda asztala mellett ülve úgy éreztem, mintha egy régi, kedves ismerősömmel folytatnék baráti beszélgetést.

Mit tanulsz magánemberként abból, amit a színpadon, egy-egy szerepedben átélsz?

Csomó mindent. Színészként sokszor merítünk személyes élményekből, ez természetes. De amikor egyszerre zajlik a magánéletben és a színpadon ugyanaz a történés, az egészen megrázó tud lenni. És nagyon gyógyító is. Az első ilyen döbbenetes élményem az Elisabethez kötődik. Pintér Tiborral, Jankám édesapjával éppen akkor váltunk, amikor Miskolcon vendégszerepelt a darab. Nagyon megviselt minket a válás. Emberileg nagyon közel álltunk egymáshoz, de nem egyfelé eveztünk, más irányba sodródtunk. Döbbenetes pillanat volt, amikor a próbák során elértünk Sissi és Ferenc József "Fáradt gályák élet tengerén" kezdetű duettjéhez. Akkor és ott gyakorlatilag megvalósult a színpadon az, amit a valóságban átéltem. Tetten érte a darab az életemet, vagy ha úgy tetszik, az életem a darabot. De a Nők az idegösszeomlás szélén próbáin is hasonló történt. Az akkori kapcsolatomban úgy éreztem, hogy nem hallgatnak meg. Valami bennem ragadt, nem tudtam elmondani és érvényesíteni az érzéseimet. Van egy nagyon fontos jelenet a darabban, a bírósági tárgyalás, ahol az általam alakított szereplő azzal vádolja a volt férjét, hogy elrabolta az életét, és az elmúlt éveket követeli tőle vissza. Az első olyan összpróbán, amikor már tudtam, hogy lelkileg honnan hová akarok eljutni a darabon belül, eljátszottam a gondolattal, hogy ott ül az akkor már szinte volt kedvesem a nézőtéren. Úgy éreztem, mintha a bírósági jelenetet neki mondtam volna. Végre mindent kimondhattam. Benne volt az összes fájdalmam, indulatom. Ettől annyira drámaian sikerült, hogy még a rendező, Réthy Attila is megkönnyezte.

Fotó: Varga Bernadett

Számomra épp ez a művészet lényege. Megélhetsz, átgondolhatsz dolgokat a segítségével.

Tény, hogy egy darab sokszor rávilágít a saját életedre is. Átélsz egy lelki utazást a szerep által, és felteszed magadnak a kérdést: tényleg azt akarom, hogy ez legyen a vége? Lépjünk valamit, fordítsunk a sorsunkon. Egyébként ehhez nem is kell feltétlenül magas művészet. A könnyed, szórakoztató alkotásokból is sokat meríthetünk. Az egyik kedvenc gondolatom például a Csengetett, Mylord?-ból van. Amikor igazságtalannak érzem az életet, sokszor eszembe jut, amit a komornyik mond a szobalánynak: "Vedd tudomásul, hogy óriási szakadék tátong aközött, amit megérdemelnénk, és amit nyújt nekünk az élet". Ez a kis fanyar humor engem sokszor megment életem során. Ezzel a könnyed iróniával könnyebben lehet az élet akadályait venni. Meg kell próbálni felülemelkedni, nem érdemes önmagunkat marcangolva állandóan a miérteken rágódni. El kell fogadni, hogy ez az utam, ezt kell végigjárni.

Fotó: Varga Bernadett

Hogy egyeztethető össze a család, az anyaság a színészi pályáddal?

A szüleim nagyon sokat segítenek ebben. Együtt lakunk, egy többszintes házban. Ők adják számomra a biztos hátteret, ami nélkül nem tudnék kiegyensúlyozott maradni. Röghöz kötött vagyok, és nehezen lépek ki a megszokott környezetemből. Ma is ott lakom, ahol felnőttem, ragaszkodom az otthonomhoz. Az emlékek, a családom, a szüleim is idekötnek. Kell ez a bázis, amit ők adnak. Sokszor látom, hogy enélkül hogyan csúszik ki az emberek lába alól a talaj. Ha éppen úgy érzem, nem tudom, hogyan tovább, akkor elég leülni az apukámmal vagy az anyukámmal egy jó kis beszélgetésre, rögtön helyreraknak. Én ugyanezt szeretném biztosítani a gyerekeimnek: egy otthont, egy bázist, a biztonságot.

Manapság a család sokszor háttérbe szorul...

Sajnos így van. Én a szélesebb családot is igyekszem összetartani. Ezt láttam anyukámtól. A nagymamámmal nagyon sokat dolgoztak a földeken, a munka nemesítette, de folyamatosan le is foglalta őket. Mégis meg tudták tenni, ami nekem most nagyon hiányzik: vasárnap összeült az egész család. Az ünnepekről senki nem hiányzott. Nálunk szinte állandóan vendégség volt. A szüleim összejártak a barátaikkal, kártyáztak, apukám tudományos vitákat folytatott az állatorvos kollégáival, és nem csörrent bele a beszélgetésekbe a mobiltelefon.

Akkoriban erősebbek voltak a személyes kapcsolatok, jobban figyeltek egymásra az emberek.

Sokkal. Ma nincs időnk semmire, annyira felgyorsult a világ. És ha lehet egy dolgot mondani, amit én utálok, akkor az ez. Alig tudunk időt kiszakítani egymásra.

Éppen nagymamád kapcsán említetted, hogy régen is sokat dolgoztak az emberek.

Igen, de voltak számukra szent dolgok. Nagymamám például az ebédre mindig megállt. "Borzasztó, ahogy te mindig rohansz, kis Kató! Ülj le! Az ebédnek, a feketekávénak szentsége van"- mondogatta. Amikor még élt, én is rendesen leültem, megebédeltem. Még a földeken is nyugodtan megették az ebédet, megitták a kávét. Utána mentek tovább, csinálták a dolgukat, de addig egymásra figyeltek. És akkoriban a hétvége is szent volt. Most hány ember dolgozik hétvégenként? Emlékszem, gyerekkoromban számtalanszor hallottam, hogy vasárnap dél és három között nem telefonálunk sehova, nem illik. Olyankor senki nem nyírt füvet, nem telefonált, pihentek, együtt voltak az emberek. Ma már semmi sem szent.

Hihetetlen erő, magabiztosság árad belőled. A szüleiden kívül kiből meríted mindezt?

Mostanában a párommal, Ádámmal is sokszor segítjük egymást. Én is tartom benne a lelket, hiszen pályakezdő, és ő is gyakran vesz le terhet a vállamról, ha nagyon kimerült vagyok. Az évek alatt lemorzsolódott barátságok közül is megmaradt három-négy olyan, akik mindig ott vannak, ha szükségem van rájuk, és akiknek én is szeretnék mindig ott lenni. Ők nagyon fontosak az életemben, mert rengeteg mindenre tőlük kapok választ. Nagy Sanyi az egyik legjobb barátom, vele világmegváltó nagy beszélgetéseket szoktunk folytatni. Sokszor nem is kell elmondanom a részleteket, elég összefoglalnom a dolgokat, mert tudja a honnan hovát. Sokkal jobban rálátunk egymás életére, mint az, aki éppen benne forog körbe-körbe.

Fotó: Varga Bernadett

Az olasz szakos gimnázium kitérő volt? Kerested az utad?

Egyértelmű volt az utam, mégis sokszor érzem azt, hogy az olasz mániám erősebb annál, hogy csupán egy hobbi legyen. A mai napig képzem magam, tanulgatok, és ha olasz szót hallok, azonnal felfigyelek rá. Ez egyfajta szerelem, ami mindig megmarad. Az egyetlen olyan hely, ahol még el tudnám képzelni magam, egy kis kávézó Itáliában. Ez az egyetlen olyan dolog, amit szívesen csinálnék, ha nem a színpadon állnék.

Mi vonz Itáliában? A környezet, az életmód, a kultúra?

Ez mind együtt. Az emberek, a városok és az életigenlés, az életszeretet, ami az olaszokból árad. Például ahogy a sziesztát tartják. Szétdolgozzák magukat, szívvel-lélekkel teszik a dolgukat, de képesek megállni, és tudják élvezni az életet, a pillanatokat. Az olaszok nagyon intenzíven meg tudják élni az érzéseiket, és ez rám is jellemző. Ádám szerint tanítani kellene, ahogy meg tudok inni például egy csésze kávét, és közben felszólni az ég felé, hogy "köszönöm, jó Istenem!" Múltkor végre kisütött a nap, pár esős nap után. Pizsamában álltam fenn az erkélyen, és a gondolataimat egy olaszokra jellemző kézmozdulattal kísérve hálát adtam a pillanatért Istennek. Ádám már a mozdulatból kitalálta, mire gondoltam éppen.

A kollégák közül kivel tudtok ennyire egymásra hangolódni a színpadon?

Az előadásokon egyértelműen Szabó P. Szilveszterrel. Azt szoktam mondani, hogy ő az én színházi párom. Rengeteg főszerepet játszottunk közösen, és az első nagyot, az Elisabethet is együtt csináltuk végig. A meghallgatástól kezdve a próbákon keresztül egészen a premierig. Ez nagyon fontos közös élmény volt. A koncerteken pedig Dolhai Attilával van köztünk óriási harmónia, teljes egymásra hangolódás. Mindig leütjük egymás labdáit, egyformán izgulunk és nyugszunk meg a színpadon.

Fotó: Varga Bernadett

A nyomás, hogy az Elisabeth címszerepe után most már mindig jónak, sőt még jobbnak kell lenned, elmúlt? Azóta annyiszor bizonyítottál már.

Nem, sőt egyre nagyobb lesz, mert egyre nagyobb a tét és a felelősség. Nem ronthatom el, hiszen a dalokat több száz ember énekli velem együtt, a fiatal kollégák pedig sokszor példaképként tekintenek rám. Vágó Zsuzsi például - akivel szintén imádok együtt játszani, mert fantasztikus a drámai erő és a hang ami belőle árad -a legutóbbi Broadway Fesztiválon megkért, hogy énekeljem el vele a Jekyll és Hyde-ból a nagy női duettet. Az öltözőben láttam, hogy ficánkol, fészkelődik, még sosem láttam ilyen izgatottnak. "Mi van veled, Zsuzsika?"- kérdeztem. "Én úgy izgulok, hogy ezt így veled elénekelhetem!"- mondta. Gondolhatod, hogy azonnal ott volt rajtam a nyomás.

Említetted, hogy sokaknak példakép vagy. Gyakran fordulnak hozzád támaszért, tanácsért a kollégáid?

Rendszeresen megállítanak a kicsik, sőt a korombeliektől is rengetegszer elhangzik, hogy "Katuska, van rám három perced?" Egyféle tyúkanyóvá váltam a színházban. Azt a stabilitást érzik rajtam, amit említettél, és ami egyértelműen otthonról jön. Mi színészek kívül hordjuk a lelkünket, ezért nagyon könnyen el tudunk menni egyfajta lelki kimerültség, összeroppanás, pánikbetegség, depresszió irányába. Ahhoz, hogy ezt az ember feldolgozza és másokat is át tudjon segíteni rajta, két lábbal kell állni a földön. Nekem egyébként sokszor nem is a kellékekkel való bánásmód, vagy a szövegtanulás a nehéz feladat, hanem az, hogy lelkileg felszabadítsam magam a színpadon, és ez a fajta hadvezérség, ami az életben megvan bennem, eltűnjön, és átengedjem magamon az érzelmeimet. Nem a hétköznapokból való kilépés a nehéz, hanem eljutni oda a próbafolyamatok alatt, hogy meg tudjak mutatni egyfajta lelki kiszolgáltatottságot. Ez nekem egy hosszú lelki utazás.

Neked is vannak mentoraid, szakmai segítőid?

Fotó: Zene.hu

Nagy Sanyi ezen a téren is fontos szerepet játszik az életemben. A női témákban viszont egyértelműen Szulák Andi lett az én tyúkanyóm. Akármikor keresem, ott van, segít, tanácsot ad, utat mutat. Ha megjelenik vele egy nagy cikk valahol, biztos elolvasom, mert még abból is tudok meríteni, tanulni. Ő mondta egyszer nekem, hogy nagyon sok mindent elvehetnek tőlünk, de a méltóságunkat nem. Ha azt megőrizzük, akkor bármi lehetséges. Ez a mondat belém égett. Megtanított arra, hogy néha muszáj rendet rakni a lelkünkben és a fejünkben. Azt mondani, hogy ilyen típusú szerepből már eljátszottunk ezret, most hadd jöjjenek a fiatalok. Mi az, amit még szeretnék megmutatni magamból? Mert meg lehet találni azokat a szerepeket, amikkel még tudok adni az embereknek valamit úgy, hogy ne érezzék azt: "ezt már láttuk, most mutasson valami újat!"

Érettebb nők bőrébe bújva is rengeteg erőt és élettapasztalatot tudsz átadni. Talán többet is, mint a fiatal, naiv szerepeken keresztül.

Igen, de ehhez kell egyfajta belső rendrakás. A helyén kell tudni kezelni a dolgot. Voltak például olyan szerepeim, amikor túl sok élettapasztalatom volt, és nem mutathattam meg mindazt, amit az életről tudtam. Ilyen volt például az Elfújta a szél elején a fiatal Scarlett. Mégis azt éreztem, hogy ennek meg kellett történnie az életemben. Ebben egyébként nagyon hiszek: aminek meg kell történnie veled, az úgyis rád talál, elér a megfelelő pillanatban. A Mozartban például először csalódást éreztem, amikor a bárónő helyett Nanner Mozart szerepét kaptam. Hiába mondta Kero, hogy a bárónő szerepe még megvár, de Nanner sorsának drámaiságát és testvéri ragaszkodását csak az tudja eljátszani, akinek az életútjában már benne volt egy Elisabeth. Nem értettem a dolgot. És mit ad Isten, néhány év múlva felújítottuk a darabot. Vajon melyik szerepet kaptam benne? A bárónőt. Amikor Nannert játszottam, mindig örültem neki, hogy nem kell megkínlódnom a bárónő nagy dalával. Megkönnyebbülést éreztem. Amikor évek múlva enyém lett a szerep, a dal már egyáltalán nem tűnt nehéznek. Akkor jött el az ideje, hogy eljátsszam. Hiszek benne, hogy nem véletlen, hogy mikor találják meg a dolgok az embert.

És most milyen "találkozásokra" számítasz?

Fotó: Varga Bernadett

Most jönnek a szép anyaszerepek, és mivel már huszonévesen anyukákat játszottam, majd idősebb fejjel a 18 éves Scarlettet, vagyis korban ide-oda váltottam, nem is olyan nehéz az átmenet. Ráadásul a színház vezetősége - akikkel húsz éves barátság köt össze - nagyon támogat még akkor is, ha éppen nem főszerepet játszom valamiben. A Rudolfban például dalt írattak nekem a zeneszerzővel, Frank Wildhornnal mondván, hogy "a Katának nálunk nem lehet egy dala". Külön nekem írta meg a temetői dalt, ami nagyon megérintett és szíven ütött. Nagyon jó érzés, hogy Keroék és a kortárs magyar zeneszerzők is - akiknek egyébként nagy rajongója vagyok - számítanak rám, és segítenek benne, hogy meg tudjak mutatni olyan dolgokat, amiket még nem mutattam. Várkonyi Matyi Dorian Grayében is anyát fogok játszani, fantasztikus dalokkal. Vagy itt volt például Szakcsi-Lakatos Béla, akivel dalszerzés közben beszélhettem meg, hogy írjon egy hatalmas hangot Titánia bosszúdalának végére. De hihetetlen élmény volt együtt dolgozni Kocsák Tiborral és Tolcsvay Lászlóval is. Ezek számomra nagyon nagy találkozások.