"Egy másik élet egy szakaszát éljük meg három órában" - Beszélgetés Sándor Péterrel

2022.04.01
Fotó: Art&Lens Photography
Fotó: Art&Lens Photography

Szerző: Szilágyiné Tukács Orsolya

Április első hétvégéjén, hármas szereposztásban tűzi műsorára a Budapesti Operettszínház a Jekyll és Hyde című musicalt, címszerepben Dolhai Attilával, Homonnay Zsolttal és Sándor Péterrel, akivel a készülő előadás kapcsán egyebek mellett a gyermekkorról, családi kapcsolatokról, motivációkról és a művészi ösztönösség fontosságáról is beszélgetünk.

Dr. Jekyll, a tudós doktor kísérletezései során a végsőkig hajlandó lenne elmenni, hogy megmentse az édesapját. A Te életedben volt már ennyire erős motiváció?

Számomra az apámmal való kapcsolatnál sokkal erősebb az a kötelék, ami a fiamhoz, Zsombihoz fűz. Ha gyógyíthatatlan betegségem lenne, csakis az adna motivációt, hogy ő ne éljen át fájdalmat amiatt, mert nem vagyok ott neki mankóként az élethez. Ezért nem szeretnék idő előtt eltávozni: mellette akarok lenni, hogy olyan felnőtt lehessen, aki nem felejti el a gyerekkorát. És azt hiszem, ha lenne saját családja, Jekyll sem feltétlenül az édesapját szeretné megmenteni, hanem a gyermekéért élne. Az én apám még nem igazán volt gyenge, elesett, de a Spirit Színházban az Örökké szabadon című darabban, amiben Papadimitriu Athina játssza az anyukámat, megélhetek egy hasonló helyzetet. Az a darab arról a meghatározó tapasztalatról szól, hogy a gyermekek eleinte sérthetetlennek, valódi kősziklának hiszik a szüleiket, aztán hirtelen egy világ omlik össze bennük, amikor meglátják őket sérülékenyen, elesetten.

Fotó: Art&Lens Photography
Fotó: Art&Lens Photography

És ugyanígy megdöbbennek akkor is, amikor rájönnek, hogy a szüleik sem tévedhetetlenek, ők sem tudnak mindent, és olykor ők is követnek el hibákat.

Én a gyerekemet mindig arra tanítom, hogy "kisfiam, apád sem tökéletes, hibázik, de olyankor mindig arra kell törekednünk, hogy kijavítsuk a hibánkat. Ha rossz jegyet kapsz, ne ess kétségbe, inkább arra gondolj, hogyan fogod tudni legközelebb kijavítani". Nemrég, amikor egy számítógépes focijátékban gólt kapva mérgelődtem, majd elnézést kértem tőle, amiért nem sikerült higgadtnak maradnom, már ő maga mondta nekem, hogy "Apa, azért hibázunk, hogy utána képesek legyünk jobbá válni!" Nagyon fontosnak tartom megtanítani arra is, hogy tudjon szeretetet adni, és így ő is visszakapja majd azt. Mindezt azért gondolom fontosnak, mert a viselkedéséből látom: igazi kis csillaggyermek, aki arra született, hogy tiszta, őszinte szeretetet, törődést adva segítsen az embereknek.


Fotó: Art&Lens Photography
Fotó: Art&Lens Photography

Ez az adni vágyás motivált Téged is, amikor színész lettél?

Engem színészként eleinte az motivált, hogy megéljem a saját fájdalmaimat, ki tudjam őket fogalmazni magamból, mert gyerekként nem találtam csatornát arra, hogy megértsék az érzéseimet. A színház által aztán persze tudtam adni is, hiszen ha mások hasonlóképpen élték meg mindazt, amit én, azzal nekik is segítettem. És igen, utána már ez is örömöt adott.

Azt hiszem, minden művészetnek - legyen szó irodalomról, zenéről, képzőművészetről - ezeknek a húsba vágó élményeknek a feldolgozása az egyik legalapvetőbb célja.

Igen, de ezt az ösztönösséget gyakran lenézik. Az egyetemen sem volt másképp. "Gondolkodni kell megtanulni!" - mondták. Persze, de ha nincs meg ez az ösztönösség, amiben benne van a személyiséged, a gyerekkorod és mindaz, amit addig átéltél, akkor nincs mire építeni a gondolatot. Akkor csak érted, de nem érzed mindazt, amit közvetíteni szeretnél a közönségnek. Nem véletlen, hogy a legnagyobb színészek, köztük Marlon Brando vagy Latinovits Zoltán lelkileg mind sérült emberek voltak.

Fotó: Art&Lens Photography
Fotó: Art&Lens Photography

Mi az, amire ez a darab tanít Téged?

Én a próbafolyamatok során mindig önmagamból építkezem. Magamban keresek olyan rétegeket, érzéseket, amik hasznosak lehetnek. Először most is azon dolgoztam, hogy megtaláljam magamban azokat az érzéseket, például a bénító tehetetlenséget, amiket Jekyll is megélt, amik a tudós doktort átalakították a mind szellemileg, mind fizikailag nagyon groteszk Hyde-dá. Utána pedig már arra koncentráltam, hogy ezt az érzelmi állapotot hogyan tudom vizuálisan is megjeleníteni, a mozgáson keresztül is átadni. Ebben a darabban nagyon dominál a zene, abban mutatkozik meg rengeteg érzelem, sőt a jó és a rossz küzdelme is. Bár jó és rossz ember szerintem nincs, csak emberi gyarlóság van. Mindannyiunkban ott van akár a gyilkos indulat is, de jó esetben nem az ösztöneink uralnak minket. Hyde, akinek nincsenek korlátai, akin teljes mértékben eluralkodik a nárcizmus, megteszi mindazt, ami a tudós Jekyll fejében is megfordul. A különbség, hogy a doktort - ahogy minket is - visszatartják azok a természetes emberi korlátok, amik megkülönböztetnek minket az állatoktól. Bár itt van például a kutyám, Nina (egy csodaszép, okos husky, aki a beszélgetés során is ott volt velünk a Kálmán Imre Teátrum kávézójában - a szerk.) Még ő sem tesz meg mindent, hiszen tudja, hogy én nem engedem. (nevet) Neki én vagyok a kontroll.

Említetted, hogy a fájdalmaidat szeretted volna a színészeten keresztül feldolgozni, mert gyerekként nem találtál csatornát arra, hogy megértsék az érzéseidet. A szüleidnek sem tudtad elmondani őket?

Más típusú emberek voltak, nem igazán értették ennek a súlyát, a jelentőségét. Ilyen szempontból sokkal inkább támaszkodhattam a nagyszüleimre, bár a Papámról csak egy idealizált képem van, ahogy a térdén lovagolok. Hatéves voltam, amikor meghalt. A Mamámat tavaly veszítettem el. Ő volt az, akihez bármikor mehettem, bármilyen problémámmal megkereshettem. A szüleimre visszatérve: nagyon sokáig hol egyiknél, hol másiknál laktam, és emlékszem, egyik alkalommal, amikor elköltözni készültem apukámtól anyukámhoz, épp a garázsban volt, autót szerelt. Elsírta magát, amikor bejelentettem neki, hogy "Apu, akkor én megyek". Mély érzésű emberek, de nem tudták mindezt jól kezelni, nem tudták, mikor minek van ott az ideje. És azzal sem tudtak mit kezdeni, hogy én színész szeretnék lenni. Apukám például azt mondta: "Legyél focista, az fiús!" Számukra a kétkezi munka volt a munka. De nem lehet mindenkiből szakmunkás! Amúgy pedig a színészet is szakma. Sokszor nem saját magunkról beszélünk a színpadon, hanem mások érzéseit dolgozzuk fel - például Liliom karakterén keresztül édesapámat próbáltam jobban megérteni. Sokszor egy másik életet, vagy legalábbis más életének egy szakaszát éljük meg három órában, ami nagyon stresszes tud lenni.

Fotó: Art&Lens Photography
Fotó: Art&Lens Photography

És van, ami segít, hogy kipihend ezt a stresszt?

Nemrég egy 650 km-es zarándokúton jártam, Magyarország tájait jártam be, közben népzene szólt a fülembe. Fantasztikus élmény volt, úgy éreztem magam, mintha visszatértem volna a XX. század elejére. A testünk nagyon lekorlátoz minket, pedig olyan jó érzés néha minden gondunkról-bajunkról elfelejtkezni! A zarándokút közben találtam rá a Pilisben egy kis erdei házra, ami ha elkészül, nyitva áll majd azok előtt, akik szeretettel töltik meg. Onnan szeretném majd bejárni a Pilist.