„Felmegy a függöny, és eléd tárul valami, amitől leesik az állad” Beszélgetés Szendy Szilvivel

2017.12.29

Amikor belép az Operettszínház társalgójába, ugyanaz a derű, energikusság és közvetlenség sugárzik róla, amivel szubrettként is magával ragadja a közönséget. Már az interjú elején nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a mindig élénk, vidám és kedves szubrettnek nagyon határozott véleménye van a világról.

Már kislányként kacsintgattál a zene felé: énekeltél és zongorázni tanultál. Hogyhogy közgazdasági szakközépiskolába jelentkeztél?

Ének-zenei általános iskolába jártam, és nagyon szerettem kórusban énekelni. Ennek ellenére szerettem volna váltani, mert még kerestem, mi az életem célja. Kecelről, ahol felnőttem, a diákok többsége vagy Kecskemétre, vagy Bajára ment továbbtanulni. Én Baját választottam, azon belül egy nagyon jó nevű középiskolát. Akkoriban a közgazdaságtan és a külkereskedelem nagyon divatosak voltak. Ráadásul jól ment a német nyelv, jó voltam nyelvtanból és matekból is, így könnyedén bejutottam. De csak egy évig bírtam zene nélkül: éreztem a zsigereimben, hogy valami nagyon hiányzik. Beiratkoztam egy bajai zeneiskolába, és az ottani énektanárnőm apukájához, Víg Laci bácsihoz különórákra jártam zeneelméletből. Nagyon megszerettem, mint a nagypapámra, úgy néztem rá. Érettségi után aztán jelentkeztem a Zeneművészeti Főiskolára, Szegedre, szolfézs és karvezető szakra. A háromból a második rostán kiestem, mindössze egy-két ponton múlott a siker. Felajánlották, hogy tanuljak egy évig magánéneket, amolyan előkészítő évfolyamként, de nem akartam egy évet várni. Ráadásul rosszul bírom a kudarcot is, elmenekülök onnan, ahol nincs sikerélményem. Felültem tehát egy Budapest felé induló vonatra, hogy meglátogassam az egyik nagybátyámat. Nála akartam kipihenni a csalódást. A vonaton találkoztam egy lánnyal, akivel szokás szerint beszélgetni kezdtem. Kiderült, hogy a Budapesti Operettszínház stúdiójában tanult. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, kíváncsian hallgattam, mi lehet ez az egész.

Mit tudtál akkoriban a színházról és a színjátszásról?

Semmit a világon! De zötykölődtünk két órát a vonaton, és mire megérkeztünk, megadta nekem Domonkos Zsuzsa, egykori primadonna telefonszámát, aki tanította őt a stúdióban. Akkoriban még nem volt mobiltelefon, kerestem hát egy fülkét, és felhívtam, hogy szeretnék felvételizni. Kiderült, hogy lekéstem az első fordulót, de nagyon kedvesen felajánlotta, hogy ha már itt járok, menjek be másnap délután. A nagybátyám elkísért a meghallgatásra, ami sikeres volt, bekapcsolódhattam a felvételi eljárásba. Mindössze egy hetem volt felkészülni. Prózát és verset kellett mondanom, illetve népdalt, sőt operettet is kellett énekelnem. A következő hetem azzal telt, hogy megtanultam a Ringóvállú csengeri violámat és a Hacacárét. Az akkori stúdiósok közül Magócs Ottót és Láng Balázst is behívták a felvételimre, hogy táncoljanak velem valamit. Túljutottam a második rostán, majd másnap már a nagyszínpadon kellett helytállnom, a nagy felvételin. Akkor már anyukám is megérkezett Budapestre, gyorsan elmentünk fodrászhoz, vettünk egy szép ruhát is, hogy mégis kinézzek valahogy (nevet). Szinetár Miklós tanár úr a felvételin meglátta bennem a szubrettet, bekerültem a stúdiósok közé. Na, itt kezdődtek csak igazán a problémák, mert gyorsan albérletet kellett találnunk. Merre, meddig, hogyan, kivel maradjon egy 18 éves kislány egyedül a fővárosban? Volt egy barátnőm a stúdióból, illetve egy idősebb barátnőnk. Végül ő volt az, akire rá mertek bízni a szüleim, és a stúdiós barátnőmmel együtt kivettünk egy albérletet. A következő három év aztán rengeteg munkával telt. Nagyon sok pótolnivalóm volt, hiszen alig jártam korábban színházba, csak egy-két darabot láttam Kecskeméten.

Született szubrettként a színpadon mindig energikus, vidám és talpraesett vagy. Pedig feltételezem, hogy neked is vannak rossz napjaid.

Hogyne lenne néha nekem is rosszkedvem! Befogadok és megélek minden jót és rosszat egyaránt. De a "szubrettség" valóban belülről fakad, éppen ezért csakis addig csinálom, amíg nem kell ráhazudnom minderre. A színház véletlenszerűen jött az életembe, nem készültem kislányként arra, hogy színész legyek. Ebből biztos sok hátrányom is volt, de egy előnyöm biztosan: nem hazudtam soha. Amikor azt éreztem, hogy hazudni vagyok kénytelen - például az Abigélben, amikor körülöttem már kicserélődött az osztály - visszaadtam a szerepet. A külsőmmel be tudtam olvadni a többiek közé, de ez csak külsőség volt, ami engem egyáltalán nem érdekel. Belülről már rá kellett játszanom, csak megjátszottam volna magam. Márpedig én magamnak sem akarok hazudni, és másokat sem szeretnék becsapni.

Meddig lehet ezt a szerepkört energiával bírni?

Nem tudom. Annyi biztos, hogy a végtelenségig nem. Én nem vagyok Oszvald Marika. Ő egy fogalom, egy csoda (nevet). A legnehezebb szerepkör az operettben a szubretté és a táncoskomikusé. Lenyűgöző, ahogy a bonvivánok és a primadonnák énekelnek és játsszanak, de a figyelmet, sőt az egész műfaj eszenciáját és vitalitását a szubrettnek és a táncos komikusnak kell megteremtenie és fenntartania. Ők azok, akik a mélázásból felrázzák a nézőt. Felültetik a hullámvasútra. Fontos, felelősségteljes szerep, amihez rengeteg tapasztalat kell. Amíg ezt megszerzi az ember, elszaladnak mellette az évek. Szomorú, hogy mire igazán belejönnél, kiteljesednél ebben a szerepkörben, már vége is. És a műfajon belül nehéz olyan új szerepkört találni, ami nekem igazán tetszene, és elég lenne.

Ezek szerint a hosszabb távú terveid között más színházi műfajok is szerepelnek?

Egyre inkább kacsintgatok a próza felé. Abban sok mindent meg tudok mutatni önmagamból.

Van kedvenc szerződ?

Huh, nagyon sok drámaírót kedvelek. Szeretem Bertold Brecht és Spiró György darabjait, de Ibsen és O'Neill is közel állnak hozzám. A drámakötetek alatt roskadozik a könyvespolcom. Nem vagyok mindenevő, de nagyon szeretek olvasni és filmet nézni, főleg thrillereket. A könyvek közül is azokat kedvelem igazán, amikben van valami drámai fordulat, vagy szövevényes a cselekményük, amit ki lehet bogozgatni, és egy kicsit elgondolkodtat. Ha egy szerző felkelti az érdeklődésemet, attól mindent elolvasok. Falom őket. Képes vagyok olvasni akár főzés közben vagy a takarásban is. Bár ott egyre ritkábban, mert igyekszem melegen tartani az izmaimat a tánchoz.

Mi segít abban, hogy fitt maradj?

Elég a tánc a próbákon, illetve az előadásokon. Előtte kicsit bemelegítek, de az első félórában melegszem be igazán. Nagyon szeretek aludni, és nem tudnék hajnalban kelni, hogy a reggeli próba előtt elmenjek edzeni. Mániákusan számolom, mennyit alszom, kétségbeesem, ha nem alszom eleget (nevet). Van egy 14 éves fiam is, akinek elkészítem a reggelijét, tízóraiját. Általában a férjem viszi a suliba, és van, hogy már azt sem hallom, amikor becsukják a kaput, mert visszaalszom. Ilyenkor reggel fél nyolctól fél kilencig tudok lopni egy órát, aztán gyorsan elkészülök, hogy a délelőtti próbára kényelmesen odaérjek.

Hogyan sikerült összehangolnod az anyaszerepet a színházzal?

Nem volt könnyű történet. Főleg, amíg a férjem, Lőcsei Jenő koreográfus is itt bent dolgozott a színházban. Az különösen nehéz időszak volt. Miután a kisfiunk megszületett, elintéztem anyukám ideiglenes letelepedési engedélyét (nevet). A főpróbahétre mindig felköltözött hozzánk a bőröndjével. A férjem az a fajta koreográfus, aki ha tíztől van próbája, akkor tíztől már betanít, és nem akkor kezdi el kitalálni, mit is szeretne. Nemcsak a kiírt próbára van itt. A többi időt felkészüléssel tölti, és folyamatosan jár az agya. Az otthoni környezetben ez nem ment volna, mert kizökkentették a körülötte zajló történések. Volt itt egy kis szobája, oda vonult el gondolkodni. Ezért ha épp ugyanazon a darabon dolgoztunk, én ugyanúgy jártam a próbákra, miközben egyedül kellett vinnem a háztartást is. Ilyenkor anyukám nemcsak a főpróbaidőszakban, hanem már közben is felköltözött hozzánk, sőt voltak barátnőim is, akiket riasztani lehetett, hogy "Figyelj, Jencinek elmaradt egy órája, de nekem még tart a próbám. Ott áll az iskolakapuban, szedjétek össze, kérlek!" Nehéz volt, de szerencsétlen mit csináljon, ha ide született (nevet).

Hogy látod, a jövőben is lesz közönsége az operett műfajnak?

Az operettnek mindig is volt közönsége. Rétegműfaj, az igaz, és nem lehet elvárni, hogy mindenki kedvelje, de világszerte meglepően sokan ismerik és szeretik. Aki a mi előadásainkat nézve ismerkedik meg ezzel a műfajjal, az általában visszatér. Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember hol találkozik először az operettel, mert sokszor épp az esszenciája marad ki egy-egy előadásból. A nagyzenekar, a lenyűgöző látvány, a díszlet, a ruhák mind-mind hozzátartoznak a varázslathoz. Felmegy a függöny, és eléd tárul valami, amitől leesik az állad. És őszintén, örömmel kapcsolod ki a telefonod, átengeded magad a mesének. Hiszen az operett nem a fondorlatos cselekményekről szól, hanem a felhőtlen kikapcsolódásról, szórakozásról.

Mit gondolsz az egyre határozottabban jelenlévő modernizálásról?

Szükség van rá, de nem szabad túlzásba vinni. Az operett egy tradicionális műfaj, és ragaszkodni kell a hagyományokhoz. Bele lehet csempészni újításokat, mint pl. a Luxemburg grófjába. Modernebb lett a táncstílus, megjelentek modern, steampunk stílusú ruhák, de a lényegen azért nem változtattunk. Úgy újítunk, hogy közben támaszkodunk a hagyományokra. Például hip-hop és rap elemek ide vagy oda, Fischl Mónika mégsem kezd el rappelni a keringő közben. Nekünk, az ország elsőszámú zenés színházának kötelességünk őrizni az operett hagyományait. Maga a név is erre kötelez bennünket.

A ti előadásaitokat nézve azt érzi az ember, hogy nagyon pozitív minőségi változáson ment keresztül a műfaj. Sokkal élőbbé, dinamikusabbá és korszerűbbé vált.

Klipszerűen élünk, gyors villanásokból áll össze az életünk. A statikusság helyett dinamizmusra van szükség a színpadon is. Ezért a látványvilág és a világítás területén is belecsempészünk egy picit a musicalek világából az operettekbe.

A technika mellett legalább ilyen fontos szerintem, hogy a színészek játékstílusa is modernebbé vált.

Ezen a téren azt hiszem, az önazonosság a kulcsszó. A fő, hogy ne eljátsszam a szerepemet, hanem én magam legyek az adott karakter. Lehetek 19. századi nő, rizsporos parókával, de a saját, mai érzelmeimet kell közvetítenem. Ezzel közelebb viszem a karakteremet a nézőkhöz, hiszen én is ma élek, ebben a világban. Rajtam keresztül pedig bele tudják élni magukat egy másik világba. Ma este is én magam fogok bemenni a színpadra Sasvári Clarisseként. Csak felveszek egy parókát, egy másik ruhát, és szépen ki leszek sminkelve, de ugyanúgy fogok beszélgetni Dolhai Attilával, ahogy most tenném. A saját hangomon, kerülve a manírokat.

Nem is alkalmazol különféle technikákat egy-egy hangulat vagy érzelmi állapot megteremtéséhez?

Inkább az ösztöneimre hagyatkozom. Vannak persze olyan érzések, amiket meg tudok formálni; tudom, hogy merre kell jártatnom a gondolataimat például egy Algernon előadáson. Vagy itt van a Lili bárónő, amiben Clarisse szerepét mindig kísérletezésre használtam, feszegetve a saját határaimat. Kipróbálok benne új dolgokat, és amiket lehet, máskor is alkalmazok. De abban nem hiszek, hogy például a sírásnak vagy a nevetésnek lenne technikája. Én jobban hiszek a megélésben. Mosolyogni lehet technikával, de őszintén, szívből nevetni már nem. Azt már nem eljátszani kell, hanem megélni. El kell jutni odáig, abba a lelkiállapotba.

Az élet minden területén az ösztöneidre és az érzelmeidre hagyatkozol?

Alapvetően igen. Bár nehéz megmondani, hogy hol van a határ az ösztön és az ész között. Ahhoz, hogy még mindig az ösztönök hajtsanak, kell, hogy legyen valami gógyi is mögötte. És persze gyakran akkor is töprengsz, ha az érzelmeidre hallgatsz. Az biztos, hogy mindig vigyáznom kell rá, hogy ne vigyen el semerre az aktuális hangulatom.

Egy korábbi interjúban maximalistának nevezted magad. Hogyan nyilvánul ez meg nálad?

Türelmetlen vagyok. Elsősorban magammal, de sajnos másokkal szemben is. És ez a korral csak egyre fokozódik. A szubrett szerepkör is olyan, hogy mire igazán kiteljesednél, már vége is. Egyszerűen nincs rá időm, hogy rosszul csináljam a dolgom. De az élet többi területén, például a főzésben is folyton a tökéletességet várom el magamtól. Nagyon nehezen viselem, ha nem sikerül minden úgy, ahogy szeretném.

Ez inkább egyfajta törekvés a profizmusra, nem? Arra egy bizonyos mértékig szükség is van.

Igen, de én nagyon rosszul tűröm a kudarcot. Azt hiszem, rettenetes öreglány leszek, és folyton morogni fogok (nevet). Ugyanis amit magamtól elvárok, azt elvárom a többiektől is. És nem csak a színpadon, de a boltban, az étteremben és mindenhol. Aki dolgozik, végezze rendesen a munkáját.