„Nem nyugszom, amíg meg nem találok egy olyan zenei motívumot, ami az egész darabot jellemzi” - Beszélgetés Kocsák Tibor zeneszerzővel

Vannak művészek, akiket Isten különleges tehetséggel ajándékoz meg: a katarzis megteremtésének képességével. Közéjük tartozik Kocsák Tibor is, aki zenéjével képes előidézni azt a fajta lelki felemelkedést és megtisztulást, amit már a görögök is a művészet legfőbb céljának tartottak. Az eredetileg zongoraművésznek készülő, február 13-án immár 65. születésnapját ünneplő zeneszerzővel, a Madách Színház zenei vezetőjével - akinek többek között a Légy jó mindhalálig, az Anna Karenina és az Abigél című musicalek dalait köszönhetjük­ - egyebek mellett arról is beszélgettünk, hogyan születik meg egy zenés színdarab.

Melyik volt az első meghatározó előadásélménye?

Körülbelül ötéves voltam, amikor a szüleim elvittek egy Varázsfuvola előadásra. Nem volt zenész a családunkban, de szinte mindenki tanult zenélni, szerették a zenét, és rendszeresen jártak az Operába. Így amikor elég nagy lettem, kipróbálták, hogy végig bírok-e ülni egy egész előadást. Végigültem, sőt nagyon tetszett. Magával ragadott a hangulat és az előadás varázslata, játékossága.

Kezdetben klasszikus zenésznek, zongoraművésznek készült. A hangszerek közül miért éppen a zongorára esett a választása?

Egyszerűen adott volt az otthonunkban. Már egészen kicsi gyermekként gyakran játszottam alatta, később pedig elkezdtem pötyögtetni rajta a hangokat. Az általános iskola első éveiben sorra megtaláltak a gyerekbetegségek. Amikor otthon voltam, sokszor hallgattam a rádiót. Megmaradtak bennem a dalok, és kényszert éreztem, hogy leüljek a zongorához, és megpróbáljam lejátszani őket. Ezzel szinte minden nap foglalkoztam egy kicsit. Először egyébként furulyázni tanultam. Akkoriban az volt a divat, ami ráadásul nagyon hasznos is volt. Ezzel észrevétlenül, játékosan kezdett beépülni az életembe a zene.

Gyermekként a Magyar Rádió kórusának is tagja volt. Mégsem az énekesi pályát választotta.

Viszonylag jól énekeltem, és a szüleimnek tetszett az is, hogy lelkes vagyok az operanézés terén, érdeklődöm a hangok iránt, ezért amikor felvételt hirdettek a Magyar Rádió gyermekkórusába, jelentkeztem. Nagyon jól éreztem ott magam, a szolfézs is jól is ment, ráadásul majdnem minden kórusművet végigénekeltünk, rengeteg rádiófelvételünk volt, és sokat utaztunk külföldre. Megtanultuk a munka szeretetét, a fegyelmet és alázatot, illetve a zene tiszteletét. Szerettem az éneklést is, de amiben igazán jó voltam az az, hogy amit hallottam, nagyon hamar meg is jegyeztem. Amikor már kicsit jobban tudtam zongorázni, apró kis történeteket zenésítettünk meg. A házban, ahol laktunk, nagyon sok hozzám hasonló korú gyerek volt, akik különböző művészeti pályákra igyekeztek. Velük közösen hoztunk létre kis performanszokat.

Hogy váltotta fel a komolyzenét a zenés színház világa?

A zeneakadémián koncertzongoristának készültem, de ínhüvelygyulladást kaptam, ami nagyon visszavetett. Ekkor jött elő igazán a zeneszerzői énem. Egy kedves barátommal, Kemény Gáborral meghívtak bennünket a Színművészetire, mert híre ment, hogy akár egész darabokat is lekottázunk hallás után. Az Ódry Színpadon mutattuk be az általunk lekottázott külföldi musicaleket. Innen kezdődött el számomra egy új, zenés színházi világ.

Ezek szerint a váltás nem okozott nehézséget.

Egyáltalán nem. Közben zenei rendezést is tanultam a Magyar Rádióban, ahol megismerkedtem a modern technikákkal, a művészekkel, a zenekari összeállításokkal és magával a szakmával. A Színművészeti Főiskolán megismerkedtem többek között a West Side Storyval és a Hegedűs a háztetőn című darabbal. Ezeket hallva döbbentem rá, hogy ez egyáltalán nem "könnyű műfaj", ahogy azt sokan vélték. Nagyon is különleges, modern és igényes, csak mi még nem tudtuk úgy játszani. Nem voltak meg a megfelelő tapasztalatok, korábban csak a My Fair Lady volt ismert itthon. Aztán megjelent a Jézus Krisztus Szupersztár, ami egy új korszak kezdete volt. Új rockegyüttesek alakultak, új hangszerek kerültek elő, és a rockos hangszerelésre egyre nagyobb igény nyílt. Az István, a királynak is ez volt a célja: kitűnő rockzenészek valami művészi egészet hozzanak létre. Ekkor kezdtünk el mi is azon gondolkodni, hogy Webberéhez hasonló zenés színházat kellene csinálni.

A "mi" a Rock Színházat jelenti?

Így van. A Színművészetin ismerkedtem meg egy nagyszerű csapattal, ahova a növendékeim közül is sokan szerződtek, és hasonlóan gondolkodtak a zenés színházról. Véletlenszerű, mégis sorsszerű találkozások voltak ezek. Megírtuk a Krónikás című rockoperát Miklós Tiborral és Kemény Gáborral. Ez volt a mi debütálásunk a Rock Színházban. A kor legnagyszerűbb színészei játszottak benne, a rockzene fiatal nagyjai, akik azt célozták meg, hogy egy igazán profi és teljes produkciót hozzanak létre.

Melyik darabbal írta be magát igazán a hazai köztudatba ez a műfaj?

A Légy jó mindhalálig című előadásnak mindenképp nagy szerepe volt ebben. Nagyon impulzívan, jókedvűen és hamar sikerült létrehoznunk, hamar összeálltak a kockák. Debrecenben mutattuk be, és először furcsán fogadta a közönség, hiszen egy regényről volt szó, aminek már filmes, sőt operai feldolgozása is volt. Hogyan szólal ez meg a rock műfajában? Lehet-e úgy megírni ezzel a zenei eszköztárral, hogy a történet drámaisága ne sérüljön? A főpróbán nem tudtam ott lenni, de egyszer csak felhívott a rendező, Pinczés István, hogy most megy a főpróba, és nem tudja, hogy ez jót jelent-e vagy sem, de a gyerekek odamentek a színpadhoz, énekelnek és táncolnak. Mondtam, hogy nem tudom, mert nem volt még ilyen tapasztalatom, de valószínű, hogy ez jót jelent. (nevet) Másnap volt a premier, és akkor már a felnőtt közönség is lelkesen énekelte, hogy "az élet szép az élet minden". Az egy nagy csatanyerés volt. A kritikusoktól persze kaptunk hideget és meleget, ahogy azt kell, de tudomásom szerint ez az egyetlen magyar musical, amit megírása óta folyamatosan játszanak. Mondhatni klasszikussá vált.

Hogyan születnek meg a dallamok Önben?

Amikor van egy kis szabadidőm, elképzelt zenés történeteket komponálok. Ezekben mindig van egy különleges inspiráció, egy érzésnek vagy egy gondolatnak a hatása. De előfordul az is, hogy a szintetizátoron találok egy jó hangszínt, ami megindítja a fantáziámat. A lényeg, hogy mindez kényszer nélkül, inspiráció hatására történjen, mert nyomás alatt sokkal nehezebben menne.

Hogyan készül egy Kocsák mű?

Először elolvasom a regényt vagy színdarabot, majd a szövegíróval hosszasan beszélgetünk arról, ki mit gondol róla. Miklós Tibi például ilyenkor írt egy szinopszist mind a két felvonásról, amiben körülbelül jelezte, kik vannak jelen a színen, miről énekelnek, és az mennyi ideig tart. Ha ez megvan, el kell dönteni, hogy milyen fajta musical lesz belőle, prózai vagy inkább zenei. De mindenképp fontos, hogy a prózai részek alatt sem szűnhet meg a ritmika, a melódia és a zenei dramaturgia. Én a wagneri "vezérmotívum" technikával szoktam dolgozni, ami azt jelenti, hogy nem nyugszom addig, amíg meg nem találok egy olyan zenei motívumot, ami az egész darabot jellemzi, hordozza a drámai esszenciáját, és végigvonul rajta mottóként, vagy visszatérő szignálként. Ez az úgynevezett sorsmotívum. Ennek különböző variációiként vagy ellenpontozásaiként a szereplőknek is adok egy-egy fő zenei témát, ami általában a nagy dalaiknak a fő dallama. Aztán ezeket ütköztetem, ellenpontozom. A történet mesélés miatt fontosnak tartom, hogy a dallamok is vezessék a nézőket, és azokból is tudják, hogy a szereplők mit gondolnak, mit éreznek, és mi zajlik a háttérben. Például egy szereplőre, érzésre, történésre lehet utalni akkor is, ha nincs is róla szó, de a csellók például éppen azt a dallamot játsszák. Nem állítom, hogy minden zeneszerző ezt a technikát használja, de sokakra jellemző. Ha például Puccini vagy Mozart operákat hallgatunk, náluk is lehet ezt érzékelni.

Ezek szerint a történet az, ami összeköti a zenét és a szöveget, és ezeknek együtt kell megszületniük?

Igen, mindenképpen. De természetesen vannak műfajokra jellemző fogások is. Például a musicalben nem lehet hosszan szomorkodni: mindig kell, hogy legyen valami vidám, vagy különleges, másfajta karakter. Tudni kell azt is, hogy a történeten belül mikor szabad a főszereplőt egyedül hagyni, és kell írni neki egy slágert vagy nagyáriát. Nem mindegy az sem, hova teszünk tercettet vagy duettet, mikor jönnek a tánc vagy kórus jelenetek, és így tovább. Mindennek meg kell legyen a dinamikája és a helye. És nagyon fontos, hogy változatos legyen. Akkor érzem jól magam, ha sikerül a katarzist előidéznem ezekkel az eszközökkel.

A próbafolyamatok és a színpadra alkalmazás során sokat csiszolódik egy-egy mű?

A lényeges dolgokban azért olyankor már nem változik. Ez egy csapatmunka, tehát nem árt előre egyeztetni az elképzeléseket a rendezővel, a színházi dramaturggal, a koreográfussal ­­és a karmesterrel. Az azért előfordul, hogy valami, ami elképzelve jónak tűnt, nem működik a színpadon, mert megállítja például a cselekményt, vagy mondjuk az egyik színésznek nincs meg egy-egy hang, túl mély vagy túl magas neki a dal. Ilyen és hasonló helyzetek miatt apróbb módosítások még történnek, de azért nagy változások már nincsenek.

Mi jelent Önnek feltöltődést a zenén kívül?

Én a zenében élek, szerencsére ez a hobbim is. Ha elmegyünk nyaralni, harmadik nap már biztos hiányzik, ezért valamit mindig viszek magammal, amire fel tudom dudorászni a dallamokat, és átküldöm őket a komputeremre. Eleinte amúgy nagyon ódzkodtam a számítógépektől, de amikor a Hófehérke és a hét törpe című táncjáték zenéjét az operaház szimfonikus nagyzenekarára megírtam, akkor jöttem rá, hogy mennyire hasznosak, hatékonyak tudnak lenni. Előtte kézzel írtam meg a teljes partitúrákat. Az ínhüvelygyulladásnak ez nem igazán tett jót, ezért rákényszerítettem magam, hogy számítógéppel dolgozzam. Ma már nem is tudom, mit kezdenék a komputer nélkül. Emellett még ma is megesik néha, hogy a szintetizátort bütykölve újfajta hangzásokat keresek. Foglalkoztat, hogy hogyan lehet a szintetizátor szerepét egyenrangúsítani az akusztikusokkal, hogyan lehet újfajta zenei világot létrehozni.

Melyik az a zenei világ, az a műfaj, ami Önhöz a legközelebb áll?

A műfaj alapján nem tudok különbséget tenni, ha igazán jó zenéről van szó. Nem is kell választani például Verdi művészete és a Beatles között: a maga nemében mindkettő egészen különleges, megvan a maguk hatása. Ugyanez vonatkozik a Genesis együttesre, az egyik nagy kedvencemre. Izgalmas zenei világot hoztak létre, ami másnál nem jelent meg. Bartókra is ugyanez igaz, aki az egyik legzseniálisabb zeneszerző. Ezeket nem ütköztetni kell, és azt mondani, hogy az egyik jó, a másik nem jó, hanem mindegyiktől el kell tanulni a jót. Meg kell érezni Mozartban, a John Lennon - Paul McCartney szerzőpárosban, Elton Johnban a bennük rejlő isteni nagyságot, hiszen ők a zenéjükkel rengeteget adnak az embereknek. Ezeket az alkotókat és megvalósulásokat kedvelem.

Légy jó mindhalálig, Anna Karenina, Abigél, A vörös malom és még hosszan sorolhatnám az Ön által komponált sikerdarabokat. Ki tudna emelni egyet a művei közül?

Az egyik legnagyobb sikernek mindenképpen a Harangozó Gyulával közösen létrehozott balettünket, a Hófehérke és a hét törpét tartom, amit nemcsak itthon, de külföldön is rendszeresen adnak elő, nagy sikerrel. A Magyar Állami Operaház mellett többek között Tallinban, Rosztovban, sőt a moszkvai Bolsoj Színházban is előadták már.

A pályafutása során ütközött nehézségekbe?

Ha kisebb nehézségek olykor akadtak is, azok a tapasztalatoknak köszönhetően inkább előre lendítettek. Mindig új kihívásokkal találtam szembe magam, és alig volt olyan előadásötlet, amiből ne lett volna valami. Volt azért néhány musical téma, amit szerettem volna megírni, de nem kaptuk meg rá itthon a jogokat, és mire sikerült volna megszerezni, külföldön mások már megírták. Ez kicsit a kedvemet szegte, rá kellett jönnöm, hogy mégsem a csillagos ég a határ. Tudomásul kell venni, hogy ők külföldön inkább eladni akarnak, mint vásárolni. De nem szabad itt leragadni. El kell tolni magunktól a negatív hatásokat, mert azok csak elnyomják az embert, mintha elvennék tőlünk az oxigént. Mindenben igyekszem a jót látni, csak így lehet tanulni és továbblépni.