A klasszikus és a jazz találkozása - Beszélgetés Káel Norbert zongoraművésszel

Személyisége szelíd és alázatos, mégis céltudatos és határozott. Zongorajátéka precíz, intelligens és koncentrált, ugyanakkor laza, átszellemült, szenvedélyes és érzelem gazdag. Éppolyan ritka párosítások, mint amennyire ritka az, hogy valaki a klasszikus és a jazz zene világában egyaránt otthonosan mozog. Káel Norbert mind személyiségével, mind zongoraműészként ötvözi a klasszikus értékeket és a jazzre jellemző felszabadultságot.

A bátyád, Káel Csaba a Művészetek Palotájának vezetője, belőled pedig kiemelkedően tehetséges zongoraművész vált. Otthonról, a családból hoztátok magatokkal a zene szeretetét?

Bár igazán magas szinten senki nem művelte, de az érdeklődés és a tehetség a zene terén jellemző a családomra, igen. Édesanyám például nagyon szeret énekelni, nagyon jó hallása és gyönyörű hangja is van, kristálytisztán énekel. A két nagybátyám is zenész, trombitálnak. Kazincbarcikán nőttünk fel a bátyámmal, és nagyon nagy köztünk a korkülönbség: 14 év, így a bátyám mindig egy példakép volt számomra. Tőle, illetve a másik példaképemtől, édesapánktól tanultam meg, hogyan kell küzdeni a céljainkért, menni előre, és mindig új kihívásokat keresni.

Már gyermekként egyértelmű volt, hogy a te hivatásod a zene, azon belül is a zongora?

Édesanyám 7 évesen beíratott egy zeneiskolába, és onnantól minden ment a maga útján, igen. Bár számomra 12 évesen vált teljesen egyértelművé, hogy csakis a zenével akarok foglalkozni, és csakis a zongora az én hangszerem. Akkor éreztem azt biztosan, hogy én is ezt akarom, és milyen jó, hogy már ennyi ideje ezt csinálhatom.

Gyerekként nem volt nyűg a gyakorlás?

Dehogynem! (nevet) 7-8 évesen nagyon nem szerettem, de azzal szórakoztattam magam, hogy hallás után lejátszottam híres énekesek dalait a rádióból. Nagyon élveztem, hogy le tudtam játszani az ismert pop-dalokat. Később aztán a jazz is belekerült a látóterembe, és ahogy a technikám egyre fejlődött, úgy tudtam bővíteni a repertoáromat is.

Az első diplomádat a Liszt Ferenc Zeneakadémián szerezted. Mesélnél egy kicsit azokról az évekről?

Az a kísérletezés időszaka volt az életemben. Ott ismertem meg igazán önmagam: a korlátaimat és a korlátlanságomat egyaránt. Akkoriban sok mindent kipróbáltam, különböző zenei stílusokat kóstolgattam. Olyan volt a Zeneakadémia, mint egy kohó: minden izzott, minden alakult, formálódott, és később már csak csiszolgatni kellett a saját stílusomat.

Hogyan talált egymásra nálad a klasszikus zene és a jazz?

A bátyám ebben is példa volt számomra. Ő mutatta meg azoknak a zenészeknek a felvételeit, akik aztán nagy hatással voltak rám. Köztük volt Keith Jarrett jazz-zongorista, akinek annyira szerettem a számait, hogy gyerekként leírtam a szólóit, amik nem voltak lekottázva. Hallás után, magamat is csiszolgatva ezzel. Ő az, aki ezt a két stílust ötvözi. Így jöttem rá, hogy ezt én is megtehetem, és nem kell a kettő között választanom.

Amerikában a Berkleen tanultál. Milyen hatások értek ott?

Mire kimentem Amerikába, már a 20-as éveimben jártam, kezdett már kialakulni a saját zenei stílusom. Ott azonban annyira igazi és eredeti formájukban éltek a jazzhatások, ahogy azt sehogy máshol nem tapasztaltam. Rengeteg kísérletezés zajlott, folyamatosan átélhettem, ahogy a jazz él és fejlődik. Nagyon motiváló közeg volt.

Miben más az ottani szellemi közeg, mint az európai?

Az amerikaiak bátrabban mossák el a határokat, merészen ötvöznek dolgokat, nem kategorizálnak, és nagyon bátran mennek előre, kipróbálnak új dolgokat.

Trióban, két zongorára írt darabokban, és szólóban is játszol. Hogyan egészítik ki ezek egymást a te életedben?

A szólókoncerteken egyedül, komplett zenei közegként vagyok jelen a színpadon, és ebben az a legnehezebb, hogy nincsenek zenésztársak, akikkel megosztod az egészet: nincs kommunikáció, mint trióban vagy duóban. Szólóban egyedül vagy, és arra hagyatkozol, hogy játék közben milyen inspirációkat kapsz. Ha elkapok egy jó pillanatot, azt tovább vihetem, ami fantasztikus élmény. Ilyenkor egyfajta médiumként zongorázol: amit érzel, azt viszed tovább. Sokszor még a megírt részeket is alakítom. Két zongoránál az a nehéz, hogy ne üsse egymást a kettő. Ha ugyanabba a regiszterben ugyanakkor játszunk, akkor az egész egy massza lesz, és idegesítő, érthetetlen a zene. Egymáshoz kell alkalmazkodni: az egyik szólózik, a másik kísér, aztán cserélnek. Trióban megint más, mert van egy ritmusszekció, ami ad egy alapot, az ember ebbe csak beleül. Könnyebb, de más élmény. Mindenkinek megvan a maga szerepe: a dob adja a ritmust, az egész keretet, a bőgő egy basszus alapot ad; a zongora pedig erre ül rá.

Hogyan alakult ki a triótok, a Jazzical Trió?

Lakatos Pecek Andrással még a zeneakadémia éveiben találkoztunk. Fantasztikus dobos, és sokszor játszottunk már együtt, jól ismerjük egymást. Oláh Péter bőgőst pedig András ajánlotta, amikor felmerült, hogy kellene egy bőgős, akinek klasszikus végzettsége is van, és a jazzben is otthonos.

Ugyanúgy gondolkodtok a zenéről, vagy gyakran más irányba mennétek?

Általában viszek magammal egy koncepciót, ők is hozzáteszik a javaslataikat, majd együtt dolgozzuk ki a hangzást, csiszoljuk, gyakoroljuk a darabokat. Sokszor még koncert előtti próbán is változhat valami, de végül mindig közös nevezőre tudunk jutni, és nem kell kompromisszumokat kötnünk.

Egyetértesz azzal a gondolattal, hogy a klasszikus zenész elsősorban azzal foglalkozik, hogy hogyan, a jazz-zenész pedig azzal, hogy mit játsszon?

Abszolút. A klasszikus zenész az előadásmódra koncentrál: mely részeket emelje ki, hogyan adja elő, hogyan közvetítse a mondanivalót. A jazz-zenész ezzel szemben azt játssza, amit a pillanat ad neki. A kettőt nagyon jó ötvözni abból a szempontból, hogy a klasszikus zenészek sokszor csak vizuálisak, azaz eljátsszák, amit látnak a kottában, de zeneileg sokszor nem tudják, milyen modulációk történnek. Jól megtanulják a technikát, gyönyörű pianókat és crescendókat csinálnak, de ha improvizálniuk kell egy adott darabra, általában nem tudnak. Ebből a szempontból a jazznek jó hatása van a klasszikus zenére: a hallgatást fejleszti. A klasszikus zenének pedig azért van jó hatása a jazzre, mert konstruktív gondolkodásra tanítja az embert: ne csak a pillanatban legyen, hanem induljon el valahonnan, és jusson el valahová.

A jazzhez a nagyobb szabadság miatt több érzelem is társul?

Érzelmi szempontból én inkább a klasszikus zenét tenném előbbre, mert az rögtön az érzésekre hat. A jazz annyira abszolút zene, hogy inkább a zenei érzékeket mozgatja meg, és sokan nem is értik, mi történik benne.

Egyetértesz azzal, hogy az improvizálás spirituális folyamat?

Minden zenei tevékenység különleges tudatállapotba juttat el minket, flow élményt ad: belekerülsz egy folyamba, ami sodor magával. Erre mindenkinek szüksége lenne, de sokan sajnos nem élik át, nem tudják kizárni a külvilágot, megélni magát a boldogságot. Amikor flow élményben vagy, más dimenzióba érkezel, és az kihat a mindennapokra is, mert sokkal kiegyensúlyozottabb lesz tőle az ember. Minden koncert után boldogság tölt el: lefáraszt, de fel is tölt, és békességet, kiegyensúlyozottságot ad.

Melyik fellépésed volt az eddigi legmeghatározóbb élményed?

2015-ben történt, Indiában egy jazzfesztiválon: trióként hívtak meg minket, de a másik két zenész másik repülővel jött volna, amit lekéstek. Ott álltam egyedül, 4000 ember előtt, és szólóban kellett hirtelen játszanom valamit. Volt ott egy másik, indiai együttes, akik tradicionális indiai zenét játszottak, hagyományos indiai hangszerekkel. Kitaláltuk, hogy improvizáljunk együtt valamit. Különleges élmény és nagy siker volt.

Milyen egy átlagos napod? Nagyrészt gyakorlással telik?

Rendszerint hat órát gyakorlok, és persze minden nap van más tennivalóm is: ügyintézés, megbeszélések, találkozók. Reggel hatkor felkelek, gyakorlok két órát, mert annál többet egyszerre nem tudok igazán fókuszálni, úgyhogy kétóránkénti váltásokkal osztom be az időm.

Nem lehet könnyű összehangolni ezt az életmódot és a magánéletet. A feleséged is zenész?

Neki üzleti diplomája van, egy nemzetközi cégnél dolgozik, de érti és érzi a zenét, megvan a kapcsolódási pont. Gyakran utazom, sokat gyakorlok, nem könnyű, de rugalmas és támogató. És persze én is igyekszem, hogy azért férjként és apaként is jelen legyek a családban, az iker fiaim ne csak a zongora mellett lássanak, és én se csak felnőttként lássam majd őket.

Mi kapcsol ki igazán? Mivel töltődsz fel?

Zenével. (nevet) Szeretek kilépni a jazz és a klasszikus dobozából, más stílusú zenéket hallgatni például futás közben. Szeretek szaunázni vagy gőzfürdőzni is, mert sokszor ilyenkor jönnek az ötletek. És persze szeretek utazni is, akár koncertekre, akár privátban.

A világ mely tájai vonzanak leginkább?

Jelenleg a számomra legvonzóbb terület Közép- és Dél-Amerika. Nagyon szeretem a dzsungelt, ahol minden mozog és él. Érzed magad körül a több milliónyi élőlényt minden szinten, és az a zöld fény, ami a fák lombjain szűrődik át, nagyon nyugtatóan hat. Az emberek nagyon barátságosak, lazák, szeretem az ott élők mentalitását. De mindig szeretek új tájakat, más gondolkodású embereket is megismerni, mert az kinyitja a saját gondolkodásod horizontjait is.

Mesterkurzusokat is szoktál tartani. Közel áll hozzád a tanítás?

Ha már magas szinten van a növendék, akkor igen. Amikor már csak arról kell beszélni, hogy technikailag hogyan csináljon meg valaki valamit, hogyan improvizáljon. Alapszinten nem menne, de a Zeneakadémián szeretek mesterkurzusokat tartani. Rendszeresen nem hiszem, hogy beleférne az időmbe, mert nagyon sokat utazom. De ha van egy nagyon jó növendék, akivel már közös alkotófolyamat is egy-egy kurzus, az nagyon jó élmény. Rögtön érti, amit mondok, és akár hozzá is tesz valamit.

Vannak már körvonalazódó jövőbeli terveid?

Október elején Sebestyén Mártával adunk majd közös koncertet. Ő elénekli a népdalok első versszakát, én pedig a trióval a második versszakra bekúszok, és az általam megharmonizált közegben folytatja Márta az eredeti népdalt. Ő elkezdi, mi adunk hozzá egy alapot, és improvizálok a harmóniamenetre. Ez érdekes fúziója lesz a népzenének és a jazznek. Több közös koncertet is tervezünk Mártával. Tavasszal lesz egy nagyobb turném Kínában, azt is nagyon izgatottan várom. Kína legnagyobb művészeti ügynöksége hívott, szóló koncertekkel lépek színpadra, nyolc nagyvárosban. Mint utazás, és mint koncert is nagyon jó lesz.

Van olyan álmod, ami még nem teljesült?

Nagyon szeretnék egyszer a Carnegie Hallban játszani. De alapjában boldog vagyok, mert már sok mindent elértem, amit célul tűztem ki magam elé. Ez persze több mindennek köszönhető: kellett hozzá sok-sok szerencse, és Isten áldása is, a tehetség,

Ha már az elért céloknál, a sikernél tartunk: szerinted mi játszik nagyobb szerepet ebben? A tehetség, vagy a szorgalom, a kitartó munka?

Szerintem körülbelül 30 százalékban tehetség kell hozzá, de 70 százalékban munka és kapcsolatok. Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy lássanak, halljanak minket, tudni kell menedzselni saját magunkat. Sajnos csak másodrangú dolog, hogy milyen értékű az, amit csinálsz, mert a legtöbb ember a média által sugárzott dolgokat fogja jónak értékelni még akkor is, ha magától nem így vélekedne. Manapság ez sajnos eléggé eltorzult. Én próbálok menedzser fejjel gondolkodni, de az értékekből azért nem lennék hajlandó engedni.