A pályám új fejezetéhez érkeztem - Beszélgetés Fischl Mónika operettprimadonnával

Fischl Mónika az elmúlt évtizedek során a primadonna szerepkör hazai ikonjává vált. Számos jól ismert operett női főszereplőjeként elkápráztatta már a közönséget hangjával és kifinomult nőiességet sugárzó színpadi jelenlétével. Szeptember 22-én a Budapesti Operettszínházban egy nagyszabású gálakoncert keretében búcsút vesz eddigi pályájának meghatározó szerepeitől. A művésznővel döntésének okáról és a rá váró új kihívásokról is beszélgettünk.

Miért érezted úgy, hogy elérkezett a búcsú ideje?

Fontos kiemelni, hogy nem az Operettszínháztól búcsúzom, hanem a primadonna szerepkörtől. Hiszek benne, hogy az ember pályája és életútja egy nagy utazás, amely során nemcsak a test és a hang változik, de a személyiség is nagyon sokat formálódik. Az elmúlt 28 évben a primadonna-szerepek, amelyekbe újra és belebújhattam, velem együtt alakultak, formálódtak. Már két-három éve érlelődött bennem a gondolat, hogy lassan búcsút kell intenem ennek a szerepkörnek, mert a pályám egy új fejezetéhez érkeztem. Egyre nehezebben tudtam felpörgetni magam például egy Csárdáskirálynő előadásra, ugyanakkor egyre nagyobb örömet jelentettek azok a szerepek, amelyekben olyan dolgokat tudok átadni, ami mélyen megérinti a lelket, de nem nekem kell az egész előadást a hátamon vinnem. Ilyen volt például a Mária főhadnagy Antóniája vagy Ármina szerepe Az Orfeum mágusában. Ezekben fókuszáltabban tudom átadni mindazt, amit érzek.

Hogyan született meg a koncert ötlete?

Idén januárban bementem a művészeti főtitkárunkhoz, Mátrai Borihoz, és elmondtam neki, hogy szeretnék elbúcsúzni a primadonna-szerepektől. Neki jutott eszébe, hogy erre egy búcsúkoncert keretében kerüljön sor. A színház vezetése rögtön támogatta a tervet, amiért nagyon hálás vagyok.

Milyen érzésekkel készülsz a gálára?

Egyre jobban izgulok. Amikor 1997-ben bekerültem a színházhoz, el sem tudtam képzelni, hogy valaha önálló estem lehet. Fantasztikus érzés, hogy a vezetőség, a kollégák, a kórus és a tánckar ennyire mellém állt, és elképesztő, mennyi szeretetet, ötletet és támogatást kapok. Megható, mennyien kíváncsiak arra, mi mindent éltem meg a pályámon és milyen utat jártam be. Mire a színház nyilvánosságra hozta volna a fellépő vendégek listáját, a jegyek háromnegyede már elkelt, sőt a szakmai jegyek is pillanatok alatt gazdára leltek.

Kik lesznek a vendégeid az est során?

Azok a kollégák, akik szakmailag és emberileg is közel állnak hozzám. Fontos számomra, hogy ezen a gálaesten olyan művészekkel osztozhassak a színpadon, akik nemcsak barátaim és szinte családtagjaim, hanem hasonlóan gondolkodnak erről a műfajról, és akik számára – akárcsak számomra – küldetés, hogy az operettet felemeljük és megmutassuk a világnak. Mert bár külföldön rajonganak érte, itthon még mindig meg kell küzdenünk azért, hogy a helyén értékeljék. Sokan könnyű műfajnak tartják, pedig egyáltalán nem az: épp a komplexitása fogott meg engem is.

Név szerint is megemlíthetjük a fellépőket?

Ott lesz például Boncsér Gergely, Dolhai Attila, Homonnay Zsolt, Kékkovács Mara, Kiss Zoltán, Laki Péter, Oszvald Marika, Szendy Szilvi. Peller Karesz sajnos egyéb elfoglaltságai miatt nem tud részt venni a gálán. Nagyon örülök, hogy a lányom édesapja, Vadász Dániel is elfogadta a meghívást, és lesz egy közös duettünk. Bizonyára nem lesz könnyű pillanat, ahogy az sem, amikor Vadász Zsolt is részese lesz majd a gálának. Hogy milyen formában, az egyelőre maradjon meglepetés. Külön öröm számomra, hogy Kiss-B. Atilla is elfogadta a meghívást. Vele 1998-ban énekeltem először a Szív-duettet, amikor A mosoly országában ő volt az én Szu-Csong hercegem. Most újra együtt szólaltatjuk meg ezt a számot. Illetve meghívást kapott Mága Zoltán is, akivel több mint harmincéves barátság köt össze.

A szerepköröd gondolom számtalan felejthetetlen pillanattal gazdagított.

Valóban sok olyan meghatározó pillanatot éltem át, amelyekre gyakran és szívesen emlékszem vissza. Az egyik ilyen emlék például A víg özvegy Vilja-dalához kötődik. Szabó Máté rendezésében úgy énekelhettem el a dalt, hogy a kollégáim körülöttem ültek, én pedig nekik meséltem el a történetet. Amikor vége lett, a közönség hosszú percekig ünnepelt, de ami igazán felejthetetlen számomra, az a kollégáim könnyes tekintete volt. Az ilyen visszajelzések mutatják meg, hogy nemcsak a közönség, hanem a társulat is érzi és értékeli a munkámat. Számomra ez a legnagyobb ajándék: amikor a színpadon egy közösség együtt lélegzik, és a szeretet kézzelfoghatóvá válik.

Hogyan kezdődött a kapcsolatod az operett műfajjal?

Egy véletlennek köszönhetően. 1997-ben az egyik fellépésemen Adél Kacagó dalát énekeltem. A közönség soraiban ott volt Kőváry Kati, a Budapesti Operettszínház akkori művészeti titkára is. Ő biztatott, hogy menjek el a színházhoz egy meghallgatásra. Makláry László – aki 40 éven át volt a színház zenei igazgatója – hallgatott meg, és ő ajánlott be Halasi Imrének, az akkori igazgatónak. Így kaptam meg az első főszerepemet Kálmán Imre A montmartre-i ibolya című operettjében. Azonnal beleszerettem a műfajba, mert annyira összetett: az operai szintű énektechnika mellett ott a tánc és a próza, amiért ugyan keményen meg kellett dolgoznom, de épp ez a sokszínűség varázsolt el.

Mit jelent számodra primadonnának lenni?

A bennünk rejlő nőiességnek a megélését. Emlékszem, amikor a lányom, Lara még alig tudott ülni, de a kocsiban hátranézve azt láttam, hogy keresztbe tett lábakkal ül. Mintha genetikailag belénk lenne kódolva az a fajta női tartás, ami ehhez a szerepkörhöz kell. Nagyon fontosnak tartom emellett azt az alapot is, amelyet a klasszikus balett tud nyújtani: a mozdulatok végigvezetése, a kéztartás finomsága mind hozzátartozik ehhez a komplex szerepkörhöz.

Mikor érezted igazán, hogy birtoklod a nagy primadonna-szerepeket is?

Körülbelül negyvenéves koromra. Szilvia szerepét is akkorra éreztem igazán magaménak, mert addigra vált bennem teljessé az a lelki gazdagság, amely a karakterre jellemző. A nagy primadonna-szerepek megkövetelik, hogy az ember átéljen és megértsen bizonyos élethelyzeteket. Ez egyben kihívás is: nőként gyakran sugallják, hogy egy bizonyos kor felett talán ideje hátrébb lépni, én azonban mindig hittem abban, hogy a lélek érettsége fontosabb a korhatároknál.

A jövőbeni terveid között szerepel a tanítás is?

Abszolút. A Zeneművészeti Főiskolán művésztanári diplomát is szereztem, és a pályám elején tanítottam is. A szerepek azonban egy idő után minden időmet és energiámat elvették. Pár éve a Színművészeti Egyetemtől is kaptam felkérést, hogy tanítsak az újrainduló operett–musical osztályban, de akkor éppen nem éreztem magamban hozzá elég erőt. Idő hiányában ma sincs még lehetőségem rendszeres tanításra, de ha kollégák vagy más fiatal énekesek megkeresnek, örömmel segítek. Tanárként ugyanis nemcsak az énektechnikát, de a színpadi létezés megértését is szeretném továbbadni.

Az interjú elején már említetted, hogy nem a színháztól búcsúzol, csak a szerepkörtől. Mikor és hol láthat téged a közönség a közeljövőben?

Hamarosan elkezdjük például próbálni A cigánybárót a Budapesti Operettszínházban, október 7-én és 9-én pedig újra Melindát éneklem Debrecenben, a Csokonai Nemzeti Színházban, a Vidnyánszky Attila által rendezett Bánk bán előadásban. Ugyanazzal a fantasztikus csapattal adjuk majd elő, akikkel 2020-ban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, majd Győrben és Debrecenben is színpadra álltunk. Emellett egy különleges koncertsorozat is vár rám. Nagyon szeretem a crossover zenei műfajokat, a klasszikus és a könnyűzene összefonódását. Két éve Enrique de Allende mexikói tenoristával közösen adtunk is egy ilyen koncertet, majd tavaly egy hasonló estet tartottunk Sándor Petivel a Benczúr Kertben. 2027-ben hárman együtt indulunk majd egy 12 állomásos turnéra. Már nagyon várom.