„A színház számomra mindig egy megtartó közeg volt”- Beszélgetés Siménfalvy Ágota színművésszel
A Budapesti Operettszínház művészét már gyermekként magával ragadta a zene, az éneklés, a tánc és a színház világának varázsa. A Magyar Rádió Gyermekkórusában énekelt, zongorázni, táncolni tanult. Mint mondja, számára ez jelentette a játékot, és mindig is a színház volt az a közeg, amelyben igazán otthon érezte magát. Karakterszínészi munkásságát szeptemberben Honthy-díjjal ismerték el. Siménfalvy Ágotával egyebek mellett a színház megtartó erejéről, az érzelmek és a tudatosság összehangolásáról és a művészi kihívásokról beszélgettünk.
Fotó: Budapesti Operettszínház
Édesapád, apai nagyapád és az ő testvére is színművészek voltak. Mennyire határozta meg az életutadat, hogy egy nagymúltú színészdinasztiába születtél?
Az tény, hogy édesapám családjának köszönhetően a színház már kicsi koromtól kezdve részévé vált az életemnek. Gyakran megnéztem őt próbákon, főleg a tanítási szünetekben, és mindig otthonosan éreztem magam abban a közegben. Egyke vagyok, így édesapám számára érthető módon fontos volt, hogy a korábbi generációkhoz hasonlóan ő is továbbadja a stafétát. De ezt nem lehet erőltetni. Kellett az a belső késztetés, a szereplés utáni ösztönös vágy, ami bennem már kisgyermekként is megvolt. Nem jöttem zavarba, ha mások előtt kellett énekelnem, szavalnom vagy táncolnom.
Mondhatjuk, hogy az édesapád egyben a mentorod is volt?
Rengeteget tanultam tőle és rajongtam érte. Eleinte nem szerettem, ha megnézett, mert nem akartam, hogy beleszóljon a dolgaimba, de aztán ez megváltozott, és az egyetemi évek alatt, sőt már a kezdeti szárnypróbálgatásaim idején is napi szinten adott nekem tanácsokat. Előfordult, hogy hirtelen túl sok hatás ért egyszerre: az egyik tanár ezt mondta, a másik azt, és ebben a labirintusban könnyen el lehetett veszni. De apukám az elfogultsága ellenére valahogy mindig megőrizte velem kapcsolatban a józan ítélőképességét, és segített eligazodni az úton. Nagyon sokat köszönhetek neki, és hálás vagyok, hogy - bár késői gyerekként születtem - még láthatott színpadon, és megélhette néhány színészi sikeremet is.
A színház mellett a zene is állandó része volt az életednek.
Ez anyukámnak köszönhető, ő hozta be a zenét a családba. Apukám abszolút prózai színész volt, és a felmenőink között is inkább prózai karakterszínészek, epizodisták voltak. Anyukám ragaszkodott hozzá, hogy zenével is foglalkozzam, mert látta, hogy nagyon fogékony és nyitott vagyok rá. Ő vitt el a Magyar Rádió Gyermekkórusába, ahol az éneklés, a szolfézs mellett hangszeres zenét is tanultunk. Én a zongorát választottam. Aztán a szüleim - látva, hogy szívesen mondok verseket és nyitott vagyok a színház világára - elvittek a Gutenberg Gyermekszínházba. Ott ismertem meg a későbbi táncmesteremet, Igaz Lucyt, akinek a tánciskolájában - többek között Szinetár Dórival és Ullmann Mónival együtt - a színpadi mozgás, a művészi torna, a balett és a jazz-balett alapjait sajátíthattuk el. Főleg anyukám hordott engem ezekre az órákra, hiszen apukám Zalaegerszegen játszott. Engem viszont a tanulmányaim Budapesthez kötöttek, ezért nem költöztünk utána. Kétlaki életet élt a család.
A gyerekkórus, a gyerekszínpad, a tánc- és zongoratanulás mellett volt időd játszani is?
Nekünk ez volt a játék. Csodálatos közösség alakult ki a gyerekkóruson belül. Mások mellett Kozma Orsival és Füredi Nikivel rengeteget utaztunk, énekeltünk és játszottunk együtt, miközben a hazai zenei élet legkiválóbb mesterei voltak a tanáraink. A világ minden tájáról érkeztek vendégek, hogy az óráinkat látogatva megismerkedjenek a Kodály-módszerrel, és mi magunk is jártuk a világot. Úgyhogy nemcsak tanultunk, de a közös éneklés öröme mellett ezeknek (a látogatóknak és ) az utazásoknak köszönhetően rengeteg élményt is gyűjtöttünk.
Ezekkel az alapokkal egyenes út vezetett a Városmajori Gimnázium zenei tagozatáig?
Az, hogy zenét és éneklést szeretnék tanulni, nem volt kérdés. A Városmajori Gimnáziumban működött az Angelica Leánykar Gráf Zsuzsanna vezetésével, elsősorban az vonzott oda. Aztán ez kiegészült a dráma fakultációval és a színjátszókörrel, de még akkor is a zene körül forgott az életem. Ugyanakkor azt éreztem, hogy sok osztálytársammal ellentétben nekem nincs igazán erős kötődésem a komolyzenéhez. A zeneelmélet, a kottaírás sosem vonzott igazán, nem volt abszolút hallásom sem. Ezekre azt hiszem, születni kell, hozzám viszont inkább a zenés színház világa állt közel. Akkoriban csak négyévenként indult zenés osztály a Színművészetin, ezért az érettségi után prózai osztályba felvételiztem. Kétszer is megpróbáltam. Továbbjutottam ugyan, de a finisbe valahogy nem sikerült beérkeznem. Úgy tűnik, annak a zenés osztályra jött el az ideje. Én ezt valahol mindig is éreztem, mert - bár imádom a prózát, és mindig kacsintgatok egy kicsit abba az irányba is - igazán oldottan már gyermekként is a zenén keresztül tudtam önmagamat megmutatni, és a szakmai életem eddigi csúcspontjai is mind zenés előadásokhoz kötődnek. .
De a várakozás ideje alatt sem távolodtál el a zenés színház világától.
Igen, az érettségi után bekerültem az Operettszínház stúdiójába, ahol azonnal "bedobtak bennünket a mélyvízbe", belefolytunk a színház életébe. A társaim közül sokan - köztük Peller Karesz és Szendy Szilvi is - rögtön megtalálták a saját személyiségükhöz illő szerepkört, és ezt vitték végig a pályájukon. Én még kerestem az utam, és el is tűntem pár évre, amíg Szirtes Tamás és Léner Péter osztályának növendékeként elvégeztem az egyetemet. Érdekes, hogy már akkor is az érettebb, drámaibb karaktereket osztották rám. Hiába vágytam volna huszonéves lányként inkább Júlia szerepére, a hangfajom és a személyiségem inkább a rockos, musicales, drámaibb szerepek irányába vittek. Fiatalon volt azért néhány szép naiva szerepem is, köztük a Menyasszonytánc Rózsija, vagy a Muzsika hangja Máriája, és játszottam egy-két szubrett szerepet, például Daisyt a Bál a Savoyban című operettben és Clarisse-t a Lili bárónőben, de - ahogy azt annak idején Kerényi Miklós Gábor megfogalmazta - sosem volt meg bennem "a könnyed elcsábíthatóság". Többnyire a szélsőséges, mélyebb karakterek találtak rám.
Ennek köszönhetően viszont több szereped is hosszú ideje része az életednek.
És ugyancsak ennek köszönhető, hogy én nem is estem át igazi szerepkörváltáson. Valójában most kezdem korban utolérni azokat a karaktereket, amiket a személyiségem már fiatalon is diktált. Ilyen például az Abigélben Horn Mici, akit 30 éves korom óta játszom, de még így 15 év után is fiatalnak számítok a szerepben. Vagy a Szépség és a Szörnyeteg Kannamamája, akinek a karakteréből szintén nem lehet kiöregedni. Nagyon jó megélni, hogy - bár én ugyanúgy játszom mindent, ahogy annak idején a rendezővel kidolgoztuk - ezek a szerepek az évek alatt velem együtt mennyit változnak. Érdekes tapasztalás az évek múlásával önmagunkat is lekövetni a szerepeinken keresztül. Azt gondoltam volna, hogy idővel egy-egy szerep rutinszerűvé, mechanikussá válik, de még ma is frissek és folyamatosan érnek bennem ezek a karakterek. Minden előadáson újabb és újabb mélységeket fedezek fel, és sosem érzem, hogy a folyamat végére értem. Ráadásul gyakran különleges módon találkozik egymással a színház és az élet, ami más színt ad egy-egy szerephez. Füredi Nikivel például mindketten nem sokkal azután váltunk édesanyává, hogy megkaptuk Kannamama szerepét, Egész más érzés így eljátszani. De olyan is előfordul, hogy hirtelen a világ történései tesznek nagyon aktuálissá egy-egy előadást. Ez történt a Hegedűs a háztetőn esetében is. Nagyon ritkán sírom el magam a színpadon, de amikor kitört az ukrán háború, és mi aznap este ott álltunk a közönséggel szemben a csomagjainkkal, mert el kellett hagynunk az otthonunkat, Anatevkát, nem bírtam ki sírás nélkül. Szerencsére az egy olyan pillanat volt, amibe mindez belefért.
Említetted a kisfiad születését, ami gondolom, az egész életedet felforgatta. Mi minden változott általa?
A húszas éveimben még minden a karrier körül forgott. Édesapám halála után főleg, mert szinte belemenekültem a színházba, az tartott meg. Nyilván az embernek van egy magánélete is, de akkoriban nagyon kevés energiát fektettem bele. A párommal való megismerkedés után pár évvel azonban megszületett a kisfiunk, és hirtelen nagyon felerősödött ez a része az életemnek. Nem is gondoltam volna korábban, mennyire sokat jelent majd számomra a család. Nyílván vágytam egy párkapcsolatra, egy gyerekre, de amikor megérkezett az életembe, akkor egy teljesen új univerzumba kerültem, ahol minden a kicsi körül forgott. Most már nyolc és fél éves, iskolás. Egyre "önállóbb" és gyakran jön velem a színházba is azokra az előadásokra, amik neki valók. Úgyhogy a kihagyás után most újra kezdenek megtalálni a nagyobb szerepek, amiért hálás vagyok. És az is nagyon jólesik, hogy a karakterszerepekben nyújtott alakításaimat idén Honthy-díjjal ismerte el a színház vezetősége.
Fotó: Budapesti Operettszínház/Art&Lens Photography
Említetted, hogy a kisfiad is egyre többször elkísér a színházba. Hogy látod, őt is magával ragadja ez a világ?
A Szépség és a Szörnyeteget nagyon szereti, Gaston benne a kedvence, de úgy látom, egyáltalán nem vonzza a reflektorfény, nem vágyik a szereplésre. A technika iránt jobban érdeklődik: az édesapja a Magyar Zene Házában fénytervező, hozzá is gyakran beül a keverőpult mellé. Művészeti iskolába jár, és úgy tűnik, a képzőművészetek sem állnak távol tőle. Emellett sportol, és nagyon örülök neki, hogy azért zenével is foglalkozik: ő választotta magának hangszerként a citerát. Elég határozott azzal kapcsolatban, hogy mi érdekli, mi nem. Sokkal tudatosabb ezen a téren, mint amilyen én voltam az ő korában.
Habár az Operettszínház az anyaszínházad, olykor fellépsz vidéki színházakban is.
Időnként szeretek ismeretlen, új közegbe kerülni, ahol nincs rólam előzetesen kialakult, bevésődött kép, és egy-egy előadás erejéig kiléphetek a saját szerepkörömből. Most például Dunaújvárosban egy nagyon kreatív alkotócsapatba kerültem, akikkel Nem leszek a játékszered címmel egy olyan, a hatvanas évek slágereire - többek között Kovács Kati és Zalatnay Sarolta dalaira - épülő előadást állítottunk össze, amelyben teljesen szabadon alkothattunk Csadi Zoltán rendezésében. Egy különleges műhelymunka volt, amibe minden belefért, és tökéletesen mentes volt a zenés színház megszokott sablonjaitól, formáitól. Azt is nagyon élveztem, hogy ismét egy táncos produkcióban vagyok, mert már évek óta nem volt igazán táncos szerepem. Ráadásul kisebb színház, kisebb társulattal, így zeneileg is más, mert kisebb volumennel szólal meg egy-egy dal, mint nagyzenekarral kísérve.
Ezt hallgatva úgy tűnik, hogy színészként igényled a kihívásokat és a változatosságot.
Számomra a zenés műfaj nagyon sokirányú. Ezért jó, hogy például az Operettszínházban is vannak a Nagyszínpad mellett stúdiószínpadok - a Raktárszínház és a Kálmán Imre Teátrum. Fontos, hogy kis volumenű, pár szereplős előadásokban is játszunk és énekeljünk. Ahogy az is, hogy időről időre más és más típusú rendezőkkel dolgozhassunk együtt. Szerencsés vagyok, mert több előadásban, például a Kabaréban és a Sweet Charityben is kipróbálhattam magam a kisszínpadon Alföldi Róbert rendezésében, és ezek mind olyan állomásai voltak a pályámnak, amikért nagyon hálás vagyok. Remélem, hogy mindez be is épült a személyiségembe, és viszem őket tovább magammal.
Siménfalvy Ágota Kannamama szerepében (Fotó: Budapesti Operettszínház/Gordon Eszter)
Ezt
jelenti számodra a színház? Egyfajta személyiségformáló, önismereti utazást?
A színház számomra mindig is egy megtartó közeg volt, ahol szembe tudtam nézni az érzéseimmel, és amikor egy-egy nagyobb válság volt az életemben, ki tudtam ventilálni magamból a fájdalmat. A nagy sorseseményeket mindig bele tudtam forgatni a szerepeimbe, a jó dolgokat is. A színpad kitűnő hely az ember számára, hogy megtanuljon bánni az érzelmeivel. Megtanulja, mi sok, mi kevés, mitől marad egyben. Az érzelmek helyes útra terelése a gondolatok és egyfajta tudatosság segítségével igazán kiváló idegrendszeri tréning.
Könnyen összhangba tudod hozni az érzelmeket és a tudatosságot?
Emlékszem, hogy eleinte ez a fajta tudatosság még nem volt meg bennem. Persze ez nem is várható el egy gyerektől. Aztán jött az a korszak, amikor túlságosan is elmélyültem az elemzésekben, és egy kicsit elvesztettem a játékosságomat. Ezt a kettőt nem mindig könnyű kiegyensúlyozni, de ha sikerül, akkor a színház egy fantasztikus misztériumjáték, amiben megélhetjük az érzelmeinket, miközben egy kicsit védve is vagyunk. Hiszen van eleje, közepe és vége. Beleengedhetjük önmagunkat, és amikor véget ér, le is tehetjük, el is engedhetjük az átélteket. És mindezért még taps is jár! (nevet)
Siménfalvy Ágota Nelly szerepében (Jekyll és Hyde) Fotó: Budapesti Operettszínház/Art & Lens Photography
Egy korábbi interjúban említetted az asztrológiához való kötődésedet is. Mai napig része az életednek az a tudományterület?
Igen, része, de csak hobbiként foglalkozom vele. Szerelmese vagyok annak a világnak is, és nagyon sokat tanultam magamról az asztrológia által. Egy olyan önismereti utazás, a lélek fejlődésének és az életesemények összefonódásának olyan típusú lekövetése, ami nagyon hasonlít a színházhoz. Egy-egy személyiségtérkép elkészítése emlékeztet arra a folyamatra, ahogy egy-egy karakter személyiségét, mozgatórugóit elemezzük és tökéletesítjük a szerepek kidolgozás során. Csodálatos, hogy ennek a fajta tanulásnak önmagunkról és a világról sosincs vége!