A színpadon semmi nem lehet öncélú - Beszélgetés Lévai Enikő operettprimadonnával

2020.11.25

Amikor a János vitéz című előadásra készülve először említettem meg Lévai Enikőnek, hogy egyszer szeretnék vele egy nagyobb lélegzetű portréinterjút készíteni, olyan őszinte örömmel és mosollyal mondott igent, ami a színház, az éneklés és a közönség iránti alázatáról tanúskodott. A Budapesti Operettszínház primadonnája fiatal kora ellenére már számtalan legendás szerepet megformált. A Csárdáskirálynő Szilviája mellett mások mellett Sybillt, Viktóriát, Rollát és János vitéz Iluskáját is életre keltette már. A Marica grófnő című előadás bemutatója kapcsán többek között gyermekkorról, a színpadig vezető útról és a színészi pálya kihívásairól beszélgettünk.

Jól sejtem, hogy a Marica grófnő kiemelt helyet foglal el a szívedben?

Tényleg nagyon közel áll hozzám a darab, és maga a címszereplő is. Maricát a magyar makrancos hölgyként szokták emlegetni, és az ő karaktere, illetve az én személyiségem között elég sok a hasonlóság. Sokszor én is bekötött szemmel nézem a világot, és csak egy idő után látom meg a fától az erdőt. Nagyon izgalmas, sokoldalú karakter, nagyívű dalokkal, amiket elég nehéz elénekelni, ezért színészként és énekesként is kihívás.

Nem először bújsz Marica bőrébe. Ezúttal más lesz, mint a korábbi előadásban?

Igen, nagyon más. Bozsik Yvette rendezi, aki teljesen más szemmel nézi a világot, mint én, aki hozzá képest földhözragadt vagyok. Mindig merőben új világot mutat nekem. Gyönyörű szép képekben gondolkodik, és magát a karaktert is teljesen másképp látja. Számára Marica olyan, mint Szent Ilona: alapjában véve csupa jóság, de vannak bizonyos erők - jó és rossz dolgok - amik eltérítik. Végül persze beteljesül a jóság, ami a lelke mélyén rejlik, de nem mentes az akadályoktól az útja. Ezért is nehéz megragadni: nem egészen evilági karakter. Olyan hatások érik, amiket sokszor mi magunk sem tudunk megfogalmazni, de befolyásolják egy-egy döntésünket. Több részletet nem árulnék el erről, nem szeretném elrontani a meglepetést, de aki megnézi az Yvette által színpadra állított előadást, érteni fogja, miről beszélek.

Ha már szóba került: te általában érzelmi vagy racionális alapon hozol döntéseket?

Én nagyon-nagyon emocionális ember vagyok, az érzelmeim befolyásolnak. Legtöbbször a szívem által mutatott utat választom. Nem mondom, hogy meggondolatlanul ugrom fejest a dolgokba, de amikor valamit mérlegelni kell, az utolsó szót általában az érzelmeim mondják ki.

Szerintem a művész emberek többségére ez lehet a jellemző.

Valószínűleg így van. Egyébként azért is nehéz sokszor a dolgunk, mert ha valamit másképp érzünk és gondolunk, mint a rendező, saját magunkkal kell megküzdenünk. Magunknak is meg kell tudni magyarázni, mit miért csinálunk, különben nem tudjuk megvalósítani. Ha nem tudom, hogy valamit miért kellene mondanom vagy tennem a színpadon, hiteltelenné válik, amit csinálok. Ha megfogom a partnerem kezét, tudnom kell, miért fogom meg, mi volt az az érzelem, az a pillanat, ami miatt én megfogtam a kezét. A színpadon semmi nem lehet öncélú.

Mennyire volt sima és egyértelmű számodra az út a színpadig?

A zene és az éneklés gyerekkorom óta része az életemnek, mert zenetagozatos általános iskolába jártam, csellóztam és kórusban énekeltem. Ilyen szempontból tényleg egyenes volt az utam. De azért voltak kisebb szünetek, megtorpanások - egy ideig például konyhalányként dolgoztam, mielőtt bekerültem volna Debrecenben a színház énekkarába - és néha nehéz döntéseket is kellett hoznom, sok mindenről le kellett mondanom az álmaimért. Ott kellett hagynom a szülővárosomat Debrecent, a családomat. Ma már, amikor visszagondolok minderre, azt mondom, hogy jó döntéseket hoztam. Amióta itt vagyok, nagyon sok mindent tanultam a szakmáról, az éneklésről, a színházról és az emberi kapcsolatokról.

Például mit?

Többek között azt, hogy képes legyek több szemszögből nézni ugyanarra a dologra. Ahány ember annyi világ, annyi értelmezés. Itt van például minden előadásnál a szövegkönyv, amit én értelmezek valahogy, de a rendező sokszor teljesen másképp látja, másképp értelmezi ugyanazt, és nekem tudnom kell váltani, az ő szemszögéből is meg kell értenem, és egy teljesen másféle hozzáállást is meg kell tudnom valósítani. Ez a képesség az életünk más területeire is hatással lehet

A színpadi létezés ezek szerint élettapasztalatot is ad?

Igen, egy színésznek erős beleérző képességre van szüksége. Mindenféle emberi érzelmeket meg kell tudnunk mutatni, olyanokat is, amiket még nem biztos, hogy megtapasztaltunk. Gyakran a fiatalabbak kerülnek előtérbe, de szerintem bizonyos szerepeket nem lehet fiatalon eljátszani. Kell hozzá egy életkor, hogy megérjen rá az ember, átérezzen, megtapasztaljon dolgokat, amiket a színpadon meg kell mutatnia.

Téged eddig minden szerep időben talált meg?

Volt olyan szerepem, amire azt mondtam, hogy számomra kifejezetten nehéz. A kék madár című ifjúsági előadásban például a Fény szerepe kifejezetten nehéz feladat volt, mert egy másvilági lényt kellett megformálnom. Mi magunk sem tudtuk pontosan, hogy milyen is ő, nem építkezhettünk emberi tapasztalatokból.

Mennyire illik hozzád a primadonna szerepkör? Milyen voltál például gyermekként?

Annyi biztos, hogy kerestem a szőke herceget a fehér lovon (nevet). Ebből a szempontból inkább primadonna típus voltam. Ugyanakkor sokat táncoltam, hatévesen balettozni is tanultam, majd - édesapámmal együtt, aki nagyon szereti a táncot - egy debreceni valcerstúdió versenyeire jártunk nézőként.Nagy hatással volt rám és a viselkedésemre a bátyám is, sokszor őt próbáltam utánozni. Kettőnk közül neki volt nagyobb baráti köre, általában hozzájuk csapódtam. Anyukám mesélte, hogy alapjában véve vidám, nyitott, érdeklődő gyerek voltam. De egész másképp néztem ki: duci voltam, ami miatt elég sokszor bántottak a társaim. Aztán rátaláltam a zenére, ami lekötött. Az lett az én világom. És a könyvek! Nagyon sokat olvastam, többnyire romantikus könyveket.

A csellózás és az éneklés gondolom kitartásra, fegyelemre is szoktatott.

Az igazat megvallva gyerekként nem voltam szorgalmas és fegyelmezett. Bár félévenként voltak vizsgáink, általában előtte két-három nappal álltam neki fejből megtanulni a darabokat. Viszont jó hatással volt rám a fellépés, olyankor mindig összeszedett tudtam lenni. Az izgalom és az adrenalin jót tesz nekem: arra ösztönöznek, hogy kihozzam magamból a maximumot. A szakközépiskolában - ahol többek között Kertész Tamás és Magyar Gabriella tanítottak - az első két évet még nem vettem annyira komolyan, aztán harmadiktól kezdve tudatosult bennem, hogy tovább kellene tanulnom. Kezdett kirajzolódni egy cél, és onnantól kezdve megváltozott a hozzáállásom. Nagy szerepe volt ebben egy harmadik tanáromnak, Bojti Eszternek, aki a korrepetítorom volt, és nagyon sokat ösztönzött, fegyelemre és szakmai alázatra tanított. Később is nyomon követte a pályámat, segített és figyelt rám. A főiskolán Magyar Gabriella ismét a tanárom lett és Hegedüs Gönzcy Katalin korrepetítor tanárnőmmel együtt rengeteget segítettek. Az egyetemen egy kiváló operaénekestől, Dr. Mohos Nagy Évától is tanulhattam, aki ugyancsak a szakma nehézségeire, kihívásaira készített fel, amiért mai napig hálás vagyok nekik.

Pontosan milyen kihívásokra gondolsz?

Azok az emberek, akik úgymond civilek, sokan nem látnak a művészek életének kulisszái mögé, azt hiszik, ez csak szórakozás. Nem tudják, hogy a háttérben mennyi munka és áldozat van. Minden hivatásnak, szakmának megvannak persze a nehézségei, de mi folyton a kirakatban vagyunk, kíváncsi szemek és folyamatos megjegyzések, bírálatok össztüzében. Ráadásul többnyire szubjektíven ítélik meg a teljesítményünket, hiszen - a többi művészeti ághoz hasonlóan - a színház és az éneklés ritkán objektív. Ami az egyik embernek tetszik, azt a másik nem feltétlenül értékeli. Napról napra kapunk hideget és meleget egyaránt. A taps azért is fontos visszajelzés számunkra, mert sok mindenért kárpótol, de a negatív megjegyzéseket így is nehéz megemészteni. Hiszen azért vagyunk a színpadon, mert meg szeretnénk felelni a közönségnek. Ha rosszindulatú, negatív megjegyzéseket kapunk, miközben testünket és lelkünket tesszük a közönség elé, az nagyon tud fájni. Ilyenkor anyukám óriási támaszom, aki mindig reálisan próbálja megvilágítani a helyzetet és segít átértékelni a tapasztalatokat.

Egy korábbi interjúban már felidézted, hogy az első színházi emléked gyermekkorodból egy operaelőadás, a Figaro házassága. Meghatározó élmény lehetett.

Akkor még nagyon fiatal voltam, általános iskolás. A karzaton ültünk, és magával ragadott az a milliő: a színház és az opera varázsa. Olyannyira, hogy az egyetemen is operaénekesként végeztem. Azt hiszem, mindig is drámai lelkületű voltam, hiába szerettem nevetni. A mai napig is imádom a drámát! (nevet) Ráadásul - bár szoprán vagyok - a hangom kicsit sötétebb, és már fiatalon is a komolyabb hangulatú áriák találtak rám. Vagy a lelkületem miatt én találtam rájuk, ki tudja? Annyi bizonyos, hogy nem szerettem a virágokról, madarakról szóló könnyed kis dalocskákat. A főiskolán és az egyetemen jöttem rá, hogy azért vannak vidám hangulatú dalok is, de Schumann, Schubert, Csajkovszkij, Verdi, Puccini álltak közelebb hozzám.

Főiskolán és egyetemen ismerkedtél meg közelebbről az operettel is?

Igen. Dr. Mohos Nagy Éva tanárnő nyitotta ki a szememet az operettekre. Nagyon megszerettem benne a csodaszép zenéket, és azt, hogy nemcsak énekelni kihívás, de a táncnak és a prózának is nagyon színvonalasnak kell lennie egy-egy előadásban. Ráadásul komoly, ma is aktuális társadalmi kérdések is megjelennek egy-egy operett produkcióban. Az örökérvényű emberi érzelmekről, kapcsolatokról - szerelemről, barátságról - nem is beszélve.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy látsz jövőt az operett számára.

Mindenképpen. Csak használni kell a mai, modern eszköztárakat, és a mi saját személyiségünket is megőrizve kell megjeleníteni a klasszikus karaktereket. Ezzel épp eléggé maivá és élővé tehetők. Persze ma már nagyot változott a világ, megváltoztak a szerepek: míg régebben a férfiak csodálták rajongva a nőket, ma már inkább a nők rajonganak a férfiakért, de ma is rá lehet ismerni a klasszikus karakterekre.

Énektanári végzettséged is van. Most a színház gondolom, teljesen kitölti a napjaidat, de később el tudnád képzelni magad tanárként?

Amióta a pályán vagyok, látom, hogy ez mennyire nagy felelősség, és jelenleg nem érzem erre készen magam. Lehet, hogy később ez majd változik, de most azt érzem, hogy csak olyanokat tudnék tanítani, akik nagyon komolyan gondolják az éneklést. Ahhoz nemcsak biológiai, fiziológiai szempontból kell megérni - csak mutálás után érdemes komolyan foglalkozni a hangképzéssel - de szellemileg is. Tudni kell, hogy mit hogyan tudsz elérni, milyen izmok, üregek és rezonanciák vannak. Ilyen tudatosságra 14 éves gyerekként még nem igazán képes valaki.

Mi az, ami kikapcsol, feltölt?

Meglepő, de nagyon szeretek zenét hallgatni (nevet). A férjem, Lénárt Gábor koreográfus mindig ugrat is, hogy nem volt elég a színházban a zenéből? De szeretek zumbázni és főzni is. Bár a bátyám séf, így sokszor úgy érzem, az utóbbiban nem vagyok igazán jó (nevet). A reformkonyha híve vagyok, és szeretek új íz- és ételpárosításokat felfedezni, kipróbálni. Ja, és nagy zöldtea rajongó vagyok. Ha tél van, ha nyár, egy csésze zöldtea mindig felüdít.