Az éneklésnél nincs jobb terápia - Beszélgetés Molnár Levente operaénekessel

2019.03.11

Fotó: Huszár Boglárka
Fotó: Huszár Boglárka

Zengő, bársonyos bariton hang, lehengerlő energikusság, őszinte természetesség és segítőkész lélek. Molnár Levente a világ legnagyobb operaházaiban - többek között New Yorkban, Párizsban, Tokióban, Bécsben - aratott már sikereket. Az Erkel Színházban most többek között Bánk bánként és a torreádor, Escamillo szerepében nyűgözi le hangjával a közönséget. A Liszt Ferenc-díjas és Magyar Örökség díjas, székely származású operaénekessel a Carmen próbáinak szünetében beszélgettünk egyebek mellett a zene gyógyerejéről és a felnövekvő generáció támogatásáról.

Erdélyben születtél és nőttél fel. Mit hoztál magaddal a szülőhelyedről, a családodból?

A természet és a népzene szeretetét, tartást, egyenességet, és azt hiszem, egy józan paraszti észt. Ez az, amivel igazából elindultam Székelyföldről, Gyergyóremetéről. Két éve díszpolgára is lettem a szülőfalumnak, és nagy boldogság számomra, hogy ahonnan jövök, onnan szeretetet és megbecsülést kaptam.

Ezek szerint fontosak számodra a gyökereid.

Nagyon fontosak. Ötéves koromban Csíkszeredába, egy nagyobb helységbe költöztünk. Onnantól kezdve ott nevelkedtem, és a közeli Csíkszentléleken, a nagyszüleim birtokán gazdálkodtam is. Így kerültem szoros kapcsolatba a természettel, és így szerettem meg az állatokat is. Székelyföld megadta azt a tartást és egyenességet, amire szükségem volt ahhoz, hogy eljussak odáig, ahol most tartok.

Hogy kerültél kapcsolatba a zenével?

Édesanyám egy dalos pacsirta, ő hozta a zenét a családunkba: már egész kicsi koromban sokat és nagyon szépen énekelt nekünk a testvéremmel. A bátyám később hegedülni kezdett, kiváló folklór prímás lett belőle. Nekem is próbáltak különböző hangszereket adni a kezembe, kevés sikerrel. Az éneklés viszont mindig is érdekelt. Úgy látszik, nekem be volt építve a hangszerem. (nevet) Tizennégy éves koromban a Nagy István Művészeti Líceumba, gimnáziumba kerültem, itt kezdtem komolyabban foglalkozni az énekléssel, Mihály Melinda tanárnőnek köszönhetően. Közben rendszeresen sportoltam, karatéztam, cselgáncsoztam és boxoltam, de a zene végül kiütéssel győzött. (nevet)

Álarcosbál, fotó: Nagy Attila
Álarcosbál, fotó: Nagy Attila

A küzdősportok alakították ki benned azt a fajta fegyelmet és koncentráló készséget, amire a színpadon is szükséged van?

Eléggé fegyelmezetlen, bizonyos tekintetben szabadszellemű, vidám és szertelen fickó vagyok, bár a színpadon mindig igyekszem sportos, katonás fegyelemmel koncentrálni. A művészet azért ad egyfajta előadói szabadságot, amivel az igazi egyéniségem kiforrhat és fejlődhet. Hiába a sport, azért a zene nagy úr. Ha valaki szoros kötelékbe kerül vele, akkor sok minden kiszorul az ember életéből. Megnyugtatja az embert, szebbé varázsolja a személyiséget. Nekem erre nagyon nagy szükségem volt, mert igazi csibész gyerek voltam, minden rosszban benne voltam. Az iskolában mindig azt mondogatták, hogy "Jaj, Levente, te mekkora csibész vagy, pedig a bátyád milyen fantasztikus gyerek volt!" Nekem kicsit később nőtt be a fejem lágya.

Többek között New York, Bécs, Párizs, Tokió operaházaiban is felléptél már. Mit jelent számodra itthon, az Erkel Színházban, magyar közönség előtt énekelni?

A legnehezebb idehaza színpadra lépni, ugyanis a magyar közönség reakciója nagyon erős. Ha valami igazán jót hall és lát, azt igazán tudja értékelni, ugyanakkor képes nagyon-nagyon kritizálni is az embert. Amikor itthon éneklek, mindig az az érzésem, hogy még jobbnak kell, lennem, és még többet kell adnom. Kiváltképp, ha gyerekeknek játszunk, hiszen ezzel mi fejlődnünk: a mi gyerekeink, a mi jövőnk.

Ez motivál akkor is, amikor Erdélyben és itthon táborokat szervezel fiatal énekeseknek?

Igen. Most épp a következő tábort próbáljuk megszervezni a munkatársaimmal. Meggyőződésem, hogy az embernek át kell adnia a következő generációnak mindent, amit csak tud. Segíteni kell őket, esélyt adni számukra akár egy új hangszerrel, egy mesterkurzusra való beíratással, tanulmányi utakon és versenyeken való részvételek támogatásával. Székelyföldön erre kiváltképp nagy szükség van. Magyarországon kicsit jobb a helyzet, de itt is nagyon sokat foglalkozunk fiatal énekesekkel. Igyekszem hasznos lenni a teljes Kárpát-medencei magyar polgárság számára.

Ezt kifejtenéd kicsit részletesebben? Hogyan, milyen eszközökkel segítesz?

Sokszor csak apróságokról, egy kis odafigyelésről van szó. Néha csak annyi kell, hogy beírassam őket egy angol tanfolyamra, amire nem lenne pénzük, hogy amikor kimennek külföldre, meg tudjanak szólalni, és több önbizalmuk legyen. Mindig szívesen elbeszélgetek azokkal, akik tanácsért vagy segítségért jönnek hozzám. Jó érzés, hogy ilyen sokan fordulnak hozzám, mert úgy érzem, hogy akkor mégiscsak van bennem valami, ha kíváncsiak a véleményemre. Nagyon össze kell fognunk, és segíteni kell az új generációt, mert a világ hihetetlenül felgyorsult, meg van zavarodva, és nagyon könnyen el tudnak veszni benne. A gimnázium, sőt olykor még a főiskola vagy az egyetem elvégzése után is sokan bizonytalanok benne, hogy hogyan tovább. Meg kell fogni a kezüket, és segíteni kell rajtuk.

A Te kezedet ki fogta meg? Kinek a segítségével találtál rá a helyes útra és a zenére?

A családom és Isten keze biztos benne volt a dologban. Ő mutatta meg nekem ezt a lehetőséget, és segített, hogy éljek vele. Sok jó embert küldött az életembe, akik tanácsokat adtak és segítettek. Persze sok rossz is érkezett velük, akik kihasználnának, keresztbe próbálnak tenni. Sajnos a művészpályával sokszor az irigyek is együtt járnak, de nem kesergek rajtuk, és a nehézségeknél sokkal több a jó fogadtatást. Nemrég jelent meg például egy lemezem, aminek a repertoárját a jelenlegi tanárommal állítottuk össze, és hál' Istennek nagyon gyorsan fogy.

Jelenleg is jársz tanárhoz?

Hogyne, fontosnak tartom, hogy folyamatosan képezzem magam. Egy éve járok a jelenlegi tanáromhoz, akit nagyon jó mesternek tartok. Ha valaki tanácsért jön hozzám, és én nem tudok neki segíteni, akkor hozzá irányítom. A művészet ugyanis olyan, mint egy jó mesterség: érteni kell a technikákat, el kell lesni másoktól fogásokat. Ugyanakkor az őszinteség, a hitelesség és a kifejezőerő ugyanilyen fontos. Én ezt tanítom a gyerekeknek is, mert kevés az olyan énekes, aki jó színész is egyben. A két egyesület - egy erdélyi és egy magyarországi - keretében ezzel is foglalkozunk. Ezek egyébként nagyon jól működnek, hála a magyar kormánynak, akik sok pályázati lehetőséget adnak. Korábban csak saját pénzből finanszíroztam mindent, de így sokkal több a lehetőségünk.

Hogy dolgozol ki egy általad megformált szerepet?

Először is megnézem, hogy el tudom-e énekelni. Utána megnézem, kik énekelték azt a szerepet előttem, és ők hogy álltak hozzá. Nem utánozni akarom őket, hanem épp ellenkezőleg: más szeretnék lenni, saját magam. Az a célom hogy úgy legyek valaki a színpadon, hogy közben önmagam maradok.

Egy korábbi interjúban említetted, hogy a gonosz bariton szerepek állnak hozzád a legközelebb.

Bánk bán, fotó: Nagy Attila
Bánk bán, fotó: Nagy Attila

Azért szeretem őket, és azért állnak jól nekem, mert én magam is vehemens karakter vagyok. Nem gonosz, de impulzív, vehemens, és ezeket az erős energiákat tudom felhasználni, levezetni a színpadon. Egy-egy előadás alatt négy-öt kilót is képes vagyok kiizzadni magamból. Sokan nem gondolnák, de az éneklés nagyon kemény munka, és sok dologban hasonlít a sporthoz. Egy jó operaénekes olyan, mint egy élsportoló, de ezt nem csak 20 vagy 30 éves korig lehet csinálni. Ha az ember jól sáfárkodik a tehetségével és a kapott hangszerével, a hangjával, akkor sokkal tovább lehet húzni.

A próbafolyamat melyik részeit kedveled jobban, és melyikeket kevésbé?

Én az előadásokat szeretem igazán. Nagyon nem szeretem azokat a zenekari próbákat, amikor még mindenki cizellál, és még semmi elképzelés nem alakult ki a darabról és a zenéről sem. Szeretem, amikor elkezdődnek a rendelkező próbák és elkezdjük beállítani az előadást, összerakni, kidolgozni a karaktereket. Na, és persze szeretem a főpróbákat is, mert azok mindig nagyon izgalmasak és olyankor a legextrémebb elképzelésemet is kipróbálhatom, szabadon kísérletezhetek, akár egy picit meg is csavarhatom az egészet.

A sok fellépés és a tanítás mellett jut időd kikapcsolódásra is?

Az utóbbi öt évben mindig úgy pihentem, hogy elmentem Erdélybe, és ott is énekórákat adtam, mesterkurzusokat tartottam. Ez töltött fel a legjobban. Reggel nyolckor keltem, kilenckor nekiláttunk és egy ebédszünetet leszámítva egész estig skáláztunk a gyerekekkel.

A tanítás tehát egyfajta feltöltődés számodra?

Szeretek oktatni, mert azt érzem, hogy meg tudom oldani az egyén problémáját. Egy jó énektanár nemcsak énektechnikát, hangképzést és kifejezésmódot tanít, de egy kicsit pszichológus is. Ha valakiben van egy gátlás, vagy valami nagyon nyomasztja, az pillanatok alatt meglátszik rajta, mert nem tud könnyedén beszélni, nem úgy jönnek a szavak. Ez hatványozottan igaz az éneklésre: fel kell tudni szabadítani a lelket. Sok olyan gyerekkel találkoztam már, akinek szép hangja volt, de képtelen volt azt használni. Velük először nem is énekelni, hanem kiabálni kezdünk, hogy merjék kiengedni a hangjukat. Csodákat lehet így művelni.

Sokan azt hiszik, hogy aki a színpadra vágyik, az eleve nyitott személyiség, szeretné megmutatni magát. Ez nem feltétlenül van így?

Bohémélet, Fotó: Csillag Pál
Bohémélet, Fotó: Csillag Pál

Nem mindenkiben van meg egyből az exhibicionizmus, és gyakran a legjobb énekesek azok, akik visszafogottak. Visszafogni az energiákat egyébként éppen olyan nehéz, mint kiengedni magunkból. Én a másik véglet vagyok, én mindig sok voltam egy kicsit. Volt egy rendező, aki egy táblára írta rá, hogy "Levente, túl sok!", és azt emelte magasra a próbákon. (nevet) Gyakran túljátszottam a szerepemet, olyannyira, hogy senki másra nem lehetett figyelni miattam, ezért megtanultam visszafogni magam bizonyos dolgokban.

Az éneklés az ember teljes személyiségére kihat?

Abszolút. Ismerek egy énektanárnőt, aki egy teljesen magába forduló, dadogós fiúnál ért el csodákat. Ma már észre sem lehet venni, hogy valaha ilyen gondjai voltak. A zene Isten nyelve, a dallam pedig minden ember örök és közös nyelve. Szoktam is ajánlani azoknak, akik szorongásra vagy depresszióra hajlamosak, hogy kezdjenek el énekelni, vagy akár csak dudorászni. Nincs annál jobb terápia. A macskákban is megvan ez az ösztön: a dorombolásukkal keltett rezgés gyógyító hatású. Ezek a frekvenciák bennünk is megvannak, az éneklésbe minden bánatunkat, vigadalmunkat bele tudjuk tenni, és ez öngyógyító hatású, mert az éneklés által keltett rezgés az egész immunrendszert erősíti, stimulálja.

A párod, Mester Viktória is operaénekes, a kislányotok pedig most lett négyéves. Örökölte a tehetségeteket?

Az már látszik, hogy ő is színpadi ember lesz, mert nagyon temperamentumos (nevet). Szép hangja és jó hallása van, milliónyi gyerekdalt ismer, de amit mi csinálunk, azt most még nem kedveli. Egyelőre csak annyit lát, hogy apa és anya hangosan hangokat ad ki, és sokszor mutatja nekünk, hogy halkabbak legyünk. (nevet) Neki inkább csak dudorászni szoktunk egyelőre, és a próbákra is csak nagyon ritkán hozzuk magunkkal.

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy a kutyád az egyik legjobb kritikusod. Szoros a kötődésed az állatokhoz is?

Nagyon szeretem őket, igazi földi angyalok az életünkben, hiszen olyan önzetlen, őszinte szeretetre, amit ők adnak, kevés ember képes. Sokáig jobban szerettem talán őket, mint az embereket. Aztán megszületett a kislányom, aki egy igazi angyal, és hála neki az embereket is megszerettem. Ő ilyen értelemben is Isten ajándéka volt számomra.

Megosztanád velünk néhány jövőre vonatkozó tervedet?

Továbbra is szeretném támogatni a fiatalokat, együttműködni velük, mesterkurzusokat és koncerteket szervezni. Szeretnék létrehozni egy Nemzeti Fesztivál Irodát is, amely keretében a jó előadásokat elvinnénk határon túlra is, olyan helyekre, ahova egyébként nem jutnának el soha. Mindez persze sok logisztikát igényel, mert az Erkel Színház mellett most tervben vannak külföldi fellépések is Németországban, Izraelben, Amerikában, ráadásul jótékonysági koncertekre is gyakran kapok felkérést. Ennek örülök, mert a fáradtság elmúlik, és a kitartó munka előbb utóbb meghálálódik. Ha az ember örökre lehunyja a szemét, jó érezni, hogy nyomot hagy maga után, hogy tett valamit másokért, a jövőért, a magyarságért.

Fotó: Huszár Boglárka (Bogart Pictures), Nagy Attila, Csillag Pál