Az igazságot megkeresni egy előadásban mindennél többet ér - Beszélgetés Bozsó Péterrel

Bozsó Pétert nemcsak a világot jelentő deszkákról, de népszerű szinkronhangjáról és a Jóban-Rosszban sorozat nyomozójaként is ismerheti a közönség. A Gór Nagy Mária Színitanoda színészmesterség tanára most a Love Story című előadás rendezőjeként is bemutatkozik a Turay Ida Színházban. A sokoldalú művésszel a közelgő premier kapcsán az előadás mellett a rendezésről, tanításról, filmről és színházról is beszélgettünk.

Színházban és filmekben játszol, oszlopos tagja vagy a Jóban-Rosszban című sorozatnak, szinkronizálsz, színészmesterséget tanítasz, rendezel. Hogy férnek meg ezek egymással?

Hogy egy klasszikus mondást idézzek: a nap 24 órából áll, és még ott az éjszaka is. (nevet) Ezek a területek valamilyen szinten egyébként összefonódnak egymással, egymásból építkeznek. A szinkronból például nagyon sokat tanultam: többek között helyes beszédtempót és beszédtechnikát. Már főiskolásként bejártam a Pannónia Stúdióba szinkronizálni, ahol megtanultam jó helyről beszélni. A színpadon erre már nem kellett figyelnem, jött magától. Bár úgy látom, manapság divatja van a motyogásnak a filmekben és a színpadon is. Pedig ha folyamatosan hegyeznem kell a fülemet, és találgatnom kell, hogy mi volt az a mondat, ami éppen elhangzott, akkor nézőként nagyon sokat veszítek az élményből.

Hogyan talált rád a tanítás és a rendezés?

Ha az ember nagyon sok mindent kipróbál, előbb-utóbb elkezdi magát unni színészként (nevet). Szerettem volna megtapasztalni, mi van a másik oldalon, és komplex módon foglalkozni egy-egy helyzettel. Ehhez biztonságos közeget kínált a színészmesterség tanítása a Gór Nagy Mária Színitanodában. Ugyanakkor már közelítettem a rendezés felé is, hiszen a vizsgázókkal komplett előadásokat kell színpadra állítani, képben és zenében is kell gondolkodni a színészvezetésen túl. Ebben sosem akartam kompromisszumot kötni: mindig arra törekedtem, hogy érvényes, igazi előadásokat csináljunk, amik bárhol megállnák a helyüket. Innen már csak egy lépés volt a rendezés, mert a Turay Ida Színház befogadta a vizsgaelőadásainkat és a szakmai napjainkat, amikor a végzőseink nagyszínpadi körülmények között, az itteni műszak közreműködésével belekóstolhatnak egy kicsit abba, hogy milyen színésznek lenni egy nagyszínházban. A színház alapító igazgatójának, Darvasi Ilonának pedig megtetszettek a rendezéseim, méltányolta a színészvezetésemet és a színpadi igazságkeresésemet, ezért tavaly felkért, hogy rendezzek meg egy előadást.

Hogy esett a választás a Love Storyra?

Elég sokáig törtük a fejünket, hogy melyik is lenne az a darab, ami mind a színház profiljához, mind hozzám közel állna. Végül ez volt az az ötlet, ami mindkettőnknek megtetszett.Engem az foglalkoztat benne igazán, hogyan születik meg az a pillanat, amikor két ember egymásba szeret, hogy csiszolódnak össze, kezelik a konfliktusokat, és hogy emelkednek felül a saját rossz beidegződéseiken. A főszereplő fiú igazi tragédiája, hogy szeretet nélküli családi légkörből jött. A darabban az édesanya nem jelenik meg, egy elmegyógyintézetben ápolják, ahova - bár ezt csak sejteni lehet - az apa keménysége miatt került. A fiú ebben a közegben nőtt fel, és most találkozik egy csupa szív, temperamentumos, lehengerlő őszinteségű, szókimondó olasz lánnyal. Izgalmas és új helyzet.

Ezek szerint a személyes konfliktusokra épül az előadás?

A társadalmi ellentétek is megjelennek. Ez egy gazdag, angolszász családból származó fiú és egy szegény, olasz lány találkozásának a története, az amerikai olaszok megítélése pedig a '70-es évek elején, amikor a történet játszódik, nagyon rossz volt. Ők voltak a bűnöző, maffiózó digók, akik bandákba verődve, kis-Itáliában éltek. Általában kívülállónak tartották magukat, és a társadalom is így kezelte őket. Ilyen szempontból ez a történet egyébként reflektál a mai magyar társadalomra is, és nagyon szerencsés helyzet, hogy a női főszerepet nálunk Lovas Emília, egy félig roma származású színésznő játssza, aki sokat merít saját tapasztalataiból. Ennek köszönhetően gyakran nagyon izgalmas színpadi pillanatok születnek.

Miben lesz más ez az előadás a filmhez képest?

A film sokkal lassabb, andalgósabb tempójú volt. Az előadás tizennyolc rövid, feszes tempójú jelenetből áll majd, sűrű helyszínváltásokkal. Maguk a konfliktusok is sokkal feszültebbek, kiélezettebbek lesznek, hirtelen kirobbanó veszekedésekkel és szenvedélyes kibékülésekkel.

Nemcsak a jól ismert filmzene hangzik majd el, lesznek új dalok is.

A szövegkönyv egy felvonáshoz képest túl hosszú, kettőhöz képest túl rövid volt. Darvasi Ilona alapító igazgatóban merült fel az ötlet, hogy ha már itt van nekünk egy kiváló dalszövegíró, Topolcsányi Laura és egy remek zeneszerző, Berkes Gábor, mi lenne, ha zenés darabot csinálnánk. Én abban hiszek, hogy akkor érdemes zenével kifejezni valamit, ha az már prózában nem mondható el, ezért voltak fenntartásaim, de amikor meghallottam a dalokat, azonnal meggyőztek, mert a színészek jókor és jól énekelnek jó dalokat, ami plusz erőt és tartalmat ad a darabnak.

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy a kertészkedés és a futás az a két hobbi, ami igazán feltölt, kikapcsol Téged. Ez ma is így van?

Igen. Heti három-négy alkalommal megyek futni, összesen 40-50 kilométert heti szinten. Kertvárosban nőttem fel, és szinte mindig volt kert körülöttem. Nem sokat tartózkodom a négy fal között, ha csak tehetem, kinn vagyok a szabad ég alatt. Szeretem a kétkezi munkákat, az ásást, kertészkedést, metszést, mert közben elcsendesedhetek és gondolkodhatok. De ugyanígy érdekel a kőműves munka is. Minden, aminek látható, kézzel fogható eredménye van. Volt már olyan, hogy kaptam egy irreális árajánlatot, és úgy döntöttem, hogy még ha négyszer annyi idő alatt is, de inkább megcsinálom én magam. Eleinte persze gyakran kértem tanácsokat: hogy kell illeszteni, fúgázni és így tovább, aztán szép lassan én is belejöttem. Újdonság volt és kikapcsolt. Nem tudnám mindig ezt csinálni, és becsülöm azokat, akik képesek rá, de néha jólesik és feltölt.

Gyerekként egyértelmű volt az utad?

Elég nagy szabadságot kaptam a szüleimtől, sosem irányítottak és ellenőriztek túlságosan. Hárman vagyunk fiútestvérek, és a szabad pályaválasztás lehetősége mindannyiunk számára adott volt. Négygenerációs családban nőttem fel, dédnagymamámat is ismerem, írni-olvasni még tanított is. A nagymamám mondta először, hogy ez a gyerek annyit beszél, hogy vagy színész lesz belőle, vagy ügyvéd. Eleinte nem értettem, a kettő hogy függ össze, aztán rájöttem, hogy valószínűleg a verbális képességem mellett az exhibicionizmusomra is gondolt. Amúgy nem voltam túl jó tanuló, nem vittem túlzásba a tanulást, mert nem gondoltam, hogy ismernem kellene a Mengyelejev féle periódusos rendszert, vagy el kellene merülnöm mélyebben a számok rejtelmeiben. A magyar és a történelem jobban feküdt, míg a reál tantárgyak kevésbé, de azért a stabil négyes általában összejött.

Szerinted mi ma a színház feladata?

Nagy klasszikusokat maivá tenni szerintem izgalmas feladat. Nem érdekel a történelmi, olvasókönyvi színház: játsszuk úgy Shakespeare-t, ahogy eredetileg játszották. Nagyszerű dolog, de ha az ember erre kíváncsi, menjen el egy múzeumba, és nézze meg. Engem az érdekel, hogy ha Hamlet mond valamit egy barátjának, akkor az ma is olyan érvényes és igaz gondolat legyen, ami a székhez szegezi a nézőt, és azt mondja: Te jó ég, én pontosan ezt gondolom, ezt érzem! Már akkor is így volt? Az ilyen rácsodálkozás az, ami igazán ér valamit. A nézőt folyamatosan olyan impulzusok kell érjék, amik elgondolkodtatják

Hogyan érhető ez el?

A megfelelő nyelvezettel, friss fordításokkal. Nem feltétlenül kell kitekerni a történeteket, és mondjuk Hamletre orvosi köpenyt adni és behelyezni egy boncterembe - mert van ma egy ilyen színházi modernizálási kényszer is -, de ha csak ennyi az újítás benne, akkor megúsztunk valamit, elmentünk a lényeg mellett. Nem a modern külsőségektől lesz mai egy darab, hanem attól, hogy a néző akár bele tudja magát helyezni az adott szituációba.

A klasszikus tartalmat kell mai nyelven átadni?

Igen, hiszen háromszáz éve ugyanolyan emberek éltek, mint most. Csak a társadalmi helyzetek változtak, az alapérzelmek nem. Ugyanazok voltak a félelmeik, ugyanúgy szerettek, megöregedtek, elvesztették a kedvesüket, hiányoztak nekik a szüleik és még sorolhatnám. Ezeket az alaptörténeteket kell a ma embere, nézője számára is befogadhatóvá tenni. Ehhez azonban segítség kell: meg kell találni a nyelvezetet, és ami a legfontosabb: a darabban rejlő igazságot. Könnyű hatást gerjeszteni illatokkal és színekkel, illúziókkal becsapni az érzékszerveket. Befújok egy parfümöt, amitől mindenki nyugodt, boldog lesz, fekete ruhát öltök, amitől egyből magasabbnak látszom, és még rengeteg hasonló fogás van. Csupa külsőség. Egy előadás lehet bravúros és látványos, de az igazságot megkeresni egy előadásban mindennél többet ér.

Fotók: Huszár Boglárka / Józsefváros újság