„Csak addig adom át magam a szerepemnek, amíg a színpadon vagyok” - Beszélgetés Boncsér Gergely operaénekessel

2019.02.16

Boncsér Gergely operaénekest a klasszikus zenét kedvelő közönség mellett az operett műfajának szerelmesei is jól ismerik, hiszen az operák hősszerelmeseinek megformálása mellett számos bonviván szerepben is bizonyított már. A fiatal tenorral az Erkel Színházban február 22-én bemutatásra kerülő Gioconda című előadás kapcsán beszélgettünk többek között az általa megformált karakterről, az érzelmek kordában tartásának fontosságáról és a munka iránti alázatról.

A hamarosan bemutatásra kerülő Gioconda című darabban Enzo szerepét alakítod. Milyen lesz az általad megformált álruhás herceg?

A darab nagy részében önmagát álcázva van jelen, mint matróz próbál visszatérni Velencébe, hogy felkeresse a gyerekkori szerelmét, Laurát. A nemesi származása háttérbe kerül, a személyisége sokkal inkább a szerelmi szálon keresztül rajzolódik ki. Nem tud szabadulni a gyerekkori szerelmétől, nem találja a helyét a világban, ezért tér haza, és próbálja felkutatni Laurát. Egy igazi hősszerelmes, aki ezért a szerelemért él. Alapvetően nem egy harcias típus, de a körülmények és Gioconda kiváltják belőle, hogy akár ölni is képes lenne a szerelméért. A tetteit erősen befolyásolja Gioconda érzelmi világa.

Nehezebb megformálni egy olyan karaktert, aki nem aktív irányítója a cselekménynek, sokkal inkább sodródik az árral?

Igazából mindkét típusú karakternek megvan a maga nehézsége. Egy Giocondához hasonló főszerepnek sokkal több kapcsolatot kell kialakítani a darabon belül pontosan azért, mert ő alakítja az emberek egymáshoz való viszonyát és tetteiket. Ezért nekünk ilyen téren könnyebb, mert csak reagálnunk kell arra, amit ő tesz. Viszont éppen ez jelenti a nehézséget is: egyáltalán nem mindegy, hogyan reagálunk. Többek között arra való a próbaidőszak, hogy ezeket a reakciókat kipróbáljuk.

Hogyan dolgozol ki magadban egy-egy általad megformált karaktert?

Először is elolvasom az alaptörténetet, és az alapján kialakul egy elképzelésem a szereplőről. Mi énekesek általában a leírt történetet képzeljük el abban a korban, amelyben játszódik. Ehhez persze hozzáteszünk a saját gondolatainkból, érzéseinkből, de alapvetően azt próbáljuk megformálni, amit a szerző kíván tőlünk és a darabtól. Aztán elérkezik az első próba, amikor a rendező elmondja az ő elképzeléseit. Ha nagyon modern dolgot szeretne létrehozni, akkor sok-sok beszélgetés szükséges, és újra kell gondolni azokat az elképzeléseket, amik addigra leülepedtek bennünk.

A Gioconda próbáin könnyen egy hullámhosszra kerültetek a rendezővel?

Ez a rendezés abszolút történethű, hasonlóak voltak az elképzelések, egyáltalán nem volt ilyen jellegű probléma. Ráadásul Sümegi Eszter Giocondája elég erős személyiség ahhoz, hogy nekünk könnyű az ő karaktere és sodró megjelenése mellett tulajdonképpen áldozatokként részt venni ebben a darabban.

Van, ami mégis kihívást jelent a szerepben?

Elsősorban a zenei része az, ami nehezebb és nagy koncentrációt igényel. Éppen ezért igyekszünk minél több zenés próbát is beiktatni. Arra kell törekednünk, hogy egy kicsit kordában tartsuk az érzelmeinket az indulatos, érzelmektől fűtött jelenetekben is. Például amikor éppen meg akarom ölni Giocondát, vad és vehemens kell legyek, de ennek nem láthatja a kárát az énektechnika. Az agyunknak nagyon is résen kell lennie ilyenkor, különben a hangunk sínyli meg a dolgot.

Hogy élsz meg egy-egy előadást? Könnyen le tudod utána tenni a szerepedet?

Én kicsit kilógok a sorból, realistább vagyok, mint a művészek általában. Csak addig adom át magam a szerepemnek, amíg a színpadon vagyok. Sőt, mivel ez egy énekes műfaj, még eközben is nagyon észnél kell lenni. Az ideális arány a fele érzelem és fele értelem. Amíg ez megvan, addig nem is tud annyira elborulni az agyam, hogy mondjuk a Bohém élet után, amikor a darab végén meghal a szerelmem, fél órán keresztül gyászban legyek. Ez valakinek talán furcsán hangzik, és azt mondja rá, hogy akkor ez nem is igazi átélés, de én azt gondolom, hogy valahol ez is egy szakma, és a profizmus az, amikor az ember csettintésre elő tud venni, majd le tud tenni érzéseket, lelkiállapotokat a színpadon.

Mennyire megterhelő az a hangod számára, hogy az Operettszínházban bonvivánként az éneklést és a prózát folyamatosan váltogatnod kell egy-egy darabon belül.

Ez valóban elég nehéz feladat, mert egészen máshol kell énekelni, mint beszélni. Régen elfogadottabb volt, hogy az operett énekesek a prózát is igyekeztek az éneklés, a fejhangok irányába vinni. Ma már alapvető elvárás, hogy természetes hangon szólaljanak meg a prózai részek. Ez egy nagyszínházban vagy egy rosszabb akusztikával bíró helyszínen nehezen hallható. Ennek kiküszöbölésére behozták a mikroportokat, ami aztán talán egy picit elburjánzott, hiszen ha valamit hangosítanak, akkor minden mást is kell, és ez a természetes hangzás rovására megy.

Opera vagy operett?

Az operát nem véletlenül hívják a műfajok királynőjének, de nem szabad lenézni az operettet sem. Azok menekülnek ebbe, akik nem tudják csinálni. Sokan megpróbálkoztak vele, és beletört a bicskájuk. Az operett igenis nagyon nehéz műfaj, amire születni kell, nagyon sok mindennek kell passzolnia, hogy valaki alkalmas legyen egy-egy szerepkörre. Kell tudni játszani, táncolni is az éneklés mellett, ráadásul a személyiség is kell, hogy passzoljon a szerephez. A közönség estéről estére változik, hozzájuk is alkalmazkodni kell. A színésznek ott, abban a pillanatban kell eldöntenie, hogy a nézők hangulatához igazodva hogyan állítja be a mérleg nyelvét.

Hogyan kerültél kapcsolatba a klasszikus zenével?

A középiskolám kórusvezetőjének az erőszakossága révén. (nevet) Kedves, nagyjából 160 centiméter magas hölgy volt. Amikor kettőkor kicsengettek, mindenki özönlött ki az iskolaépületből, de ő utunkat állta, és visszaparancsolt minket a kóruspróbára. Így derült ki, hogy van egy kis hangom, és énekelni kezdtem. Nem is tudom, miért, heti egyszer énektanárhoz is elmentem. Műszaki Földtudományi Karra jelentkeztem az egyetemen, mellette pedig dolgoztam, hogy legyen elég pénzem. Az egyik ismerősöm szólt, hogy a színházban statisztákat keresnek. Én mindig jobban szerettem pénzt keresni, mint tanulni. Jelentkeztem hát, és felvettek a Miskolci Nemzeti Színház énekkarába. Ebben nyilván a jó Isten keze volt, mert magamtól eszembe sem jutott volna akkoriban, hogy a Marica grófnőben vagy a Figaro házasságában ott álljak a színpadon. Öt évet töltöttem ott. Harmadik évtől kezdve láttam, hogy ez lesz a szakmám. Onnantól kezdve még komolyabban foglalkoztam az énekléssel.

Korábban nézőként sem volt sok tapasztalatod a színházról?

Akkoriban nagy sláger volt az Elizabeth című musical, azt láttam talán kétszer vagy háromszor, de egyébként nem jártam színházba. A klasszikus zenéről pedig abszolút nem tudtam semmit. Volt egy átmeneti időszak az életemben, amikor a színház mellett is dolgoztam: újságot hordtunk ki az egyik kollégámmal. Az autó kesztyűtartójában a Red Hot Chili Peppers és az aktuális techno sláger mellett ott volt egy komolyzenei válogatás is, és mindig azt a CD-t raktam be, amihez éppen hangulatom volt. Ha ezt ma mesélem például a keresztgyerekemnek, akkor kinevet, mint egy nagy öreget, pedig én hajdanán a legnagyobb diszkóba járó voltam.

Nem érezted soha, hogy hátrányban vagy azokhoz képest, akik kisgyermek koruktól erre a pályára készültek?

Nem tanultam zenét, ami nagy hátrány. Sokkal több időt kell fordítanom a szereptanulásra, sőt a színpadon is sokkal érzékenyebben érint például egy akusztikai körülmény, mert zsigerileg nincs bennem egyfajta alap. Én az aktuális darabon tanulom meg azt, amit mások megtanultak szolfézsórán vagy zenetörténetórán. Ezért sokkal nagyobb koncentrációt és sokkal alaposabb felkészülést igényel, de mire a premierre jutok, addigra már úgymond felzárkózom, sőt talán le is hagyom azokat, akik hanyagul kevés energiát fordítanak a felkészülésre. Én dolgozni mentem a színházba, nem azért, mert az volt az álmom kisgyerekkorom óta, hogy eljátsszam ezt vagy azt a szerepet.

Mondhatjuk, hogy az égiek keze van abban, hogy végül mégis rátaláltál a saját utadra?

Mindenképpen. Furcsa, mennyire nem volt része az életemnek a komolyzene, aztán a műfaj rajongója lettem. Tagadhatatlan, hogy a Jóisten keze van a dologban. Így vagy úgy arra az útra tereli az embert, amit neki szánt. Létezik egy mondás, miszerint mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Én azt mondom, hogy ha az ember beleteszi a saját maga munkáját, akkor az élet, vagy ha tetszik, a Jóisten hozzá fogja tenni azt, amit az alapján megérdemel. Ő pofozott engem a színházi énekkarba, aztán amikor éreztem, hogy ott nem lehet tovább fejlődni, és fel kell menni Pestre, kaptam egy ösztöndíjat, amiből tudtam aztán albérletet fizetni és elég volt a megélhetésre. Ő rendelte mellém a mostani tanáromat is, aki nem kért pénzt azért, hogy foglalkozzon velem. Két olyan embert sodort össze, akiknek az értékrendje egy, és akik egyszerre dolgoznak azért, hogy a kapott tehetséget, ajándékot megsokszorosítsák, és az embereket ezzel megajándékozzák, vagy az én realistább megfogalmazásom szerint megtegyék azt, ami a dolguk az életben.

Emellett azért jut időd néha kikapcsolódásra, közös időtöltésre a családdal, barátokkal?

Nem igazán. A feleségem, Bordás Barbara most is Győrben játszik éppen, miközben én itt próbálok. Hál Istennek mindketten nagyon foglalkoztatott művészek vagyunk. Ha néha kicsit kevesebb a munkánk, igyekszünk a baráti kapcsolatokat is ápolni, és igyekszünk sportolással karbantartani magunkat. Tavasszal és nyáron például sokat biciklizünk, ha tehetjük, munkába is úgy járunk. A kislányunk, Anna négyéves lesz, és csodálatos nagyszülei vannak, akik sokat segítenek nekünk. Sokszor majd meg halunk, olyan fáradtak vagyunk, de az a legnagyobb örömöm, amikor hazaérkezve van öt percem, és látom, hogy Anna jókedvűen játszik, vagy nyugodtan alszik. Mégis van egy rossz szokásom: az éjszakai evés. (nevet) Amikor már mindenki elaludt, és van egy kis magamra szánt időm, elindítok valamit a YouTube-on, és elkezdek falatozni. 

Fotók: Huszár Boglárka, Józsefváros újság, Bogart Pictures