„Ha felmegy a függöny, egy utazásnak kell átengedni a testünket és a lelkünket” - Beszélgetés Bordás Barbara színművésszel

Elegáns, magabiztos megjelenés, kedves, egyben határozott fellépés: számomra elsőként ezek jellemzik Bordás Barbarát. A Budapesti Operettszínház művésze krisztusi korba lépve már kétszer is elnyerte Az Év Operettszínésze díjat, és számos meghatározó szerepet tudhat maga mögött. A közönség az operettek mellett számos musical szerepben is láthatta már, otthonosan és magabiztosan mozog a különböző műfajokban. A sokoldalú művésszel többek között a gyermekkorról, családról és a túlzott maximalizmus visszahúzó hatásáról beszélgettünk.

Milyen tapasztalatokat adott, hogy vidéken nőttél fel?

Egyéves koromig Gödöllőn éltünk, de erre nem emlékszem, mert "uborkaszezonomban" történt, amikor még ettem, ittam és aludtam. (nevet) Utána Szigetszentmiklósra költöztünk, a nagyszüleimhez. Gyakorlatilag ott nőttem fel. A nagyszülők és szülők számára ez nyilván sok lemondást jelentett, össze kellett csiszolódniuk, egymáshoz hangolni az életet, de nekünk a húgommal, aki egy évvel fiatalabb nálam, nagyon jó volt. A kertes házban mindig tudtunk jönni-menni, játszani, és mindig volt velünk valaki. Jól megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz is, mivel közös szobánk volt, és a két idősebb generációhoz is.

Szoros maradt a kapcsolatotok a testvéreddel?

Heti szinten beszélünk telefonon, a szüleim pedig mindössze egy utcányira laknak tőlük. Ő a lányom keresztanyukája, és minden premieremre el szokott jönni. A párja és ő is táncosok voltak, bár a húgom már nem táncol annyira aktívan, de neki is van színházi kötődése.

Fontos számotokra, hogy együtt tudjon maradni a család?

Úgy látom, hogy manapság mindenkinek megvan az igénye arra, hogy külön házban éljen. Én viszont úgy nőttem fel, hogy mindig volt otthon valaki, ezért szívesen élek másokkal közösen, nem jelent problémát az alkalmazkodás, könnyen megtalálom a magam kis terét. Számomra furcsa, amikor hazamegyek, és nincs otthon senki, egyedül vagyok.

Gondolom, a kislányod, Anna születésekor is segítséget jelentettek a nagyszülei.

Abszolút. Bár a férjem (Boncsér Gergely magánénekes, színművész - a szerk.) szülei idősebbek, én korai gyerek vagyok, így a nagyszülők között is van különbség. Sőt olyan szerencsések vagyunk, hogy Annának három dédikéje is él még. Nagyon alkalmazkodó és megértő kislány, megérti például, hogy az idősek sokszor tényleg fáradtak, nincs energiájuk a közös játékhoz. Februárban lesz ötéves, hat és fél évesen megy majd iskolába. Sok mindenben előrébb jár a koránál, bár a biciklizéssel például le van maradva.

Ma is kertes házban éltek. Szeretsz kertészkedni?

Már gyerekként is volt egy kis kertünk, de azt a nagyszüleim művelték, nagy gonddal. Anyu és Apu nem nagyon kertészkedtek. A nagyszülök nem is nagyon hagyták volna, az az ő territóriumuk volt (nevet). Amikor összeköltöztünk Gergővel, a kert az anyósom felségterülete volt, én a balkonkertészetben éltem ki ezt a hajlamomat. Egy ideig aztán lakásban éltünk, amikor visszaköltöztünk Budapestre, majd amikor megépült a saját házunk, meggyőztem Gergőt, hogy legyen egy kis veteményeskertünk is, bár ő mindent füvesíteni szeretett volna. Ma már örül neki, mert a padlizsán és a cukkini is szeretik a tőzeges földet. Nagyon sok a mentánk, de a paradicsom, a málna és a szeder is szépen termett idén. Jó érzés a saját kertünkből szedni zöldséget, gyümölcsöt. Mi művészek sokat dolgozunk a lelkünkkel és az elménkkel, ezért az a fajta nyugalom is jólesik, amit a kertészkedés ad. Ráadásul egy növény egyszer csak beérik, le tudod szüretelni, míg egy alakítás és egy előadás sosincs "kész": mindig alakul, fejlődik és formálódik.

Ahogy maga a színész, az előadó is, ha jól sejtem.

Valóban sokat számít, hogy az addig megformált szerepek milyen kis ajtókat nyitottak ki egy színész eszköztárában. Lehet, hogy a kora, alkata alapján egy színésznő még lehetne naiva, de olyan komoly, mély karaktereket formált meg addigra, hogy már nehezebben tud visszabújni egy egyszerűbb, gyermeki létbe, amit korábban könnyedén eljátszott.

A repertoárod nagyon változatos mind műfajok, mind karakterek szempontjából. Milyen tapasztalatokat nyújt mindez?

Többféle szemszögből látok rá a dolgokra, és jobban merek hibázni. A pályám elején is különböző műfajú darabokban játszottam, de akkor a karakterek, akiket megformáltam, még közel álltak egymáshoz. Ma már ebből a szempontból is változatos, színes a szerepeim palettája. Nagyon hálás vagyok érte, hogy krisztusi korba lépve már ennyi tapasztalatot összegyűjthettem. Persze azért szoktam aggodalmaskodni amiatt, hogy a hangomnak nem tesz jót a sok váltogatás, de ha az ember tudatosan figyel rá, hogy meddig tolja ki a határokat, akkor ez tud működni.

Van műfaj, ami közelebb áll hozzád, vagy jó, hogy nem is kell választani köztük?

Jó, hogy nem kell választani, ugyanakkor fárasztó is. Némelyik előadásban nagyon mély dalaim vannak - például az Ének az esőben, a Miss Saigon, vagy a Rebeccából Mrs. Van Hoper is ilyen - aztán ha belecsöppenek egy Figaro házasságába vagy egy Denevércsárdásba, akkor újra föl kell tornázni a hangom, mert vannak olyan lágék, amiket nem használok annyira gyakran. Amúgy ha választanom kellene, inkább szerepeket tudnék kiemelni. Nagyon szerettem például a Marica grófnőt, Carriet a Carouselből, Szilviát a Csárdáskirálynőből, vagy Katót a Csókos asszonyból. Azt a darabot amúgy a takarásból is mindig nagyon szerettem nézni, főleg Oszvald Marika jeleneteit.

Az életben is számos különböző szerepet kell összehangolnod. Hogy találod meg az egyensúlyt?

Nem könnyű, mert édesanyám példája lebeg a szemem előtt, aki sokat dolgozott, mégis mindig ott volt nekünk. Vacsorát készített, jelmezeket varrt, szánkózott velünk, egyszóval minden elképzelhető módon igyekezett szebbé tenni a gyerekkorunkat. Én is ezt igyekszem a saját családomban megismételni, és sajnos néha túl sok mindent szeretnék belesűríteni egyetlen napba. De szerencsére a nagyszülők rengeteget segítenek, és Gergő is bevethető, Anna pedig nagyon elfogadó és megértő kislány.

Néha jut időd egy kis feltöltődésre is?

Szerencsés alkat vagyok: egy forró fürdő, egy jó könyv vagy egy kellemes baráti beszélgetés is ki tud kapcsolni. Persze színházi előadásokat is szeretek nézni, és Annával is vannak közös csajos programjaink: kekszet sütünk, vagy melegszendvics partit rendezünk. Egyik nap például egy pokrócot leterítve piknikeztünk a nappaliban, és a Mary Poppinsból is megnéztünk egy részt. Az esti fürdés után aztán megölelgetett, és megkérdezte: "Kit szeretsz a világon a legjobban?" Nagyon boldog volt, amikor azt válaszoltam: "Természetesen téged!" Az ilyen pillanatok nagyon fel tudják tölteni az embert, sok mindenért kárpótolnak. Csodálatos érzés, hogy születik egy olyan kis ember a földre, aki feltétel nélkül elfogad, ragaszkodik hozzád. Nem kell tökéletesnek lenni, elég levezényelni egy napot úgy, hogy mindenki rendben túlélje lelkileg és fizikailag, és máris szerethetőbb, jobb embernek érezheted magad.

Alapvetően maximalista lennél önmagaddal szemben?

Hiszem, hogy kell az önkritika, és az, hogy mindig akarjunk tovább fejlődni, de meg kell találni egy egészséges egyensúlyt, mert a folyamatos kétkedés nem adja meg azt a fajta lelkinyugalmat és önbizalmat, amitől szárnyalhatsz. A próbákon az utolsó pillanatig azon kell dolgozni, hogy egyre jobb és jobb legyen az ember, keresni és feszegetni kell a határainkat, de ha felmegy a függöny, és ott állunk a színpadon jelmezben és maszkban, akkor egy utazásnak kell átengedni a testünket és a lelkünket. Még ha vannak is olyan helyzetek előadások közben, amikor nagyon koncentráltnak kell lenni, ha folyamatosan önkontroll alatt maradunk, azzal kizárhatjuk a nézőt. Valami bent marad: nem tud kitörni a lelkünk, ami őt is magával ragadhatná. Viszont ha túlságosan átadja magát az ember az érzelmeknek, az már a kárára tud menni akár a technikának, ezért nagyon pengeélen kell táncolni ahhoz, hogy megtalálja az ember a kettő között azt a vékony mezsgyét, amikor igazán magával tudja ragadni a nézőt.

A döntések meghozatalakor is az értelem és az érzelem egyensúlyára törekszel, vagy elbillen valamerre a mérleg nyelve?

Egy fontos döntés meghozatala előtt általában alaposan kikérdezek mindenkit, akinek a véleménye fontos számomra. Alaposan körül járom a témát, aztán mégis mindig az első megérzésem alapján döntök. Azt hiszem, ilyenkor csak megerősítést várok a vágyaimnak, mert a lélek bizonytalan, hiszen a világ arra tanít bennünket, hogy racionálisnak kell lennünk.