„Néha meg kell egy kicsit fürdőzni a tökéletlenségben”

Beszélgetés Polyák Lillával

A hűvös keleti szél ezúttal nem a Madách Színház színpadára, hanem a Budapesti Operettszínház társalgójába röpítette Mary Poppinst. Polyák Lilla nemcsak a mágikus erejű dada szerepébe bújva képes elvarázsolni a közönséget, a Musicalmesékben ezúttal Lilla tündérként csalt mosolyt a kortalan közönség arcára, majd ugyanezzel a tündéri eleganciával érkezett a beszélgetésünk helyszínéül szolgáló művészbüfébe.

Nehezen tudlak elképzelni bakancsban, laza, kicsit fiús öltözetben. Pedig egy korábbi interjúdban azt olvastam, hogy egészen az egyetemi évekig ez a stílus állt igazán közel hozzád.

Még szinte kislány voltam, amikor 19 évesen felvettek a Színművészetire. Az az életkor nagyjából a lázadó kamaszkor vége. Szerintem a lányok annyi idős korban még nem élik meg igazán a nőiességüket. Sokkal jobban szeretnek bő pulcsikban, kényelmes ruhákban járni, legalábbis a kilencvenes években így volt. Nekem is volt egy punk korszakom, és csak később, a színpadon éreztem rá, milyen jó érzés szépen felöltözni. A civil életben még most is sokkal sportosabban és lazábban öltözködöm.

A vagányság helyett sokkal inkább elegancia és nőiesség sugárzik belőled.

Pedig alapvetően fiús a személyiségem, amit tovább erősített, hogy két fiam született. (nevet) A hobbijaim is fiúsak voltak. Nem babáztam, inkább az autók érdekeltek. Nagyon szeretek vezetni, sportosan és jól vezetek, a motorozás pedig az egyik hobbim. Továbbra sem vagyok a hétköznapokon az a díva, akit a közönség ismer, az csupán a színpadi énem, aminek viszont minden mozzanatát élvezem.

Nehezen találtál rá erre az oldaladra?

Eleinte nehéz volt, és egyáltalán nem élveztem, hogy kalapokat és csipkés kesztyűt kellett hordanom, sőt még a legyezővel is megtanultam bánni. Az osztályfőnököm, Horvai István tanár úr parancsolta meg, hogy mindig hordjak magas sarkú cipőt, növesszem meg a hajamat, a körmömet, és kezdjek igazi NŐ, díva lenni, mert nem vagyok naiva. Lelkileg ugyan naiv alkat voltam, éppen ezért vettek fel, de a színpadi megnyilvánulásaim sokkal inkább egy dívához illettek. Még most is itt van bennem a kislány, a kis nyuszi, és hagyom is előjönni néha, mert a sokszínűséghez ez is fontos. A színpadon viszont vagy elüt a vonat, vagy levágják a fejem, vagy belehalok a szerelmi bánatba. (nevet) Biztosan nem véletlen, hogy mindig nagy sorstragédiájú, nagyjából kortalan nőket alakítok. Egy csomó szerepemet éppen azért tudom máig is megtartani, mert sokkal korábban kezdtem el játszani őket, mint ahogy arra korban alkalmas lettem volna.

Nem bántad meg, hogy annak idején a Vígszínház helyett a zenés színházakat választottad?

Talán hebrencs döntés volt, de nagyon nagy bátorság kellett hozzá. A szívem sokkal jobban húzott valami más felé, és azt éreztem, hogy a Vígszínházban nagyon meg vagyok kötve. Mára bebizonyosodott, hogy jól döntöttem. Nekem eddig mindig bejöttek a bátor döntések, még ha eleinte nem is tűntek ésszerűnek.

Igaz, hogy már az óvodában voltak olyan gondolataid, hogy a színpadra születtél?

Igen, már egész kicsi korom óta azt éreztem, hogy színésznő leszek. Még nem is tudtam igazából, hogy mi az, csak azt tudtam, hogy állandóan szerepelnék, énekelnék, verset mondanék. Az óvónők is engem küldtek az általános iskolába verset mondani. Rendszeresen jártam vers- és prózamondó versenyekre, egészen hetedik-nyolcadik osztályos koromig, amikor már kamaszodtam, és kezdett ciki lenni a többiek előtt. Akkoriban, 14 évesen léptem be életem első zenekarába, az Inkább holnapba. Ez a név egyébként a próbametódusomat is jellemezte (nevet). Fél évig énekeltem náluk, majd jött a Salut, egy akkor már nagy múlttal rendelkező, amatőr rock zenekar, saját számokkal és komoly díjakkal. Velük telt az elkövetkező három évem. A vers- és prózamondás háttérbe szorult, a gimnáziumi éveim az éneklésről szóltak.

Ennek ellenére mégis prózai szakon felvételiztél a Színművészetire.

Világ életemben türelmetlen ember voltam. Ezen azóta sem sikerült javítanom, és azt hiszem, már így is marad. (nevet) A Színművészetin négyévente indult musical szak, amiről negyedikes gimnazistaként épp lemaradtam. El sem tudtam képzelni, hogy az érettségi után még három évet várjak a felvételiig. Akkor elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, jelentkezem a prózára. Legrosszabb esetben nem vesznek fel, és eltolódik a musical szak indulásáig a dolog, de legalább mindent megpróbáltam.

Rögtön felvettek?

Előtte egy évet a Győri Nemzeti Színházban töltöttem, ahol szereztem némi gyakorlatot. Amikor 19 évesen végül jelentkeztem, elsőre felvettek, igen. Horvai István és Máté Gábor osztályába kerültem, egy nagyon erős csapatba. Örülök, hogy így alakult, mert éneklésben így is megkaptam ugyanazt a képzést, amit a musical szakosok. Bagó Gizella volt a mesterem, akivel nagyon nagy szerencsém volt. Annyira fanatikus ember, hogy sosem nézte, hány énekórám lenne prózás növendékként, hanem felmérte a hangi képességeimet, és amikor csak lehetett, dolgoztunk. Akár hétvégén vagy éjszaka is. Nagyon sokat tanultam tőle, és prózában is nagyon erős képzést kaptam.

A zenés színház harmadik alappillére a tánc. Azzal hogy állsz?

Az volt az egyetlen gyenge láncszem. Prózai szakon a táncképzés nem volt annyira komoly, mint a zenés osztályokban. A tánctudásomat az évek során szedtem magamra. A minimális képzés után, amit a prózai szak adott, igazából a darabokban tanultam meg táncolni, ahol mindig meg kellett ugranom egy következő szintet. A Madách Színházban a Mary Poppins, vagy a József és a színes szélesvásznú álomkabát például nagyon komoly kihívást jelentettek ilyen szempontból.

A pályád elején, néhány év ausztriai kitérő után oda, a Madách Színházba tértél haza.

Három éve voltam Ausztriában, amikor Szerednyey Béla Bécsben megnézett egy darabban, és felkért az Anna Karenina címszerepére. Addigra már nagyon erős honvágyam volt, és ez tette fel a pontot az i-re. Homonnay Zsolt, aki akkor már a férjem volt, szintén kiszerződött külföldre, csakhogy Berlinbe került, amitől egyáltalán nem lett könnyebb. Családcentrikus vagyok, nagyon kellenek azok az emberek, akik megadják a bázist, amiben kiegyensúlyozott vagyok. Fontos, hogy a gyerekeim és a szerelmem mellettem legyenek. Akkor még nem voltak gyerekeim, és nagyon kapaszkodtam Zsoltba, az édesanyámba, az öcsémbe, de senki nem volt ott. Hiába értek új feladatok, új kihívások, hiába volt rendben a karrierem, iszonyatosan elmagányosodtam, semmi nem tett boldoggá. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal mélyebben vannak a gyökereim, mint azt saját magamról gondoltam volna.

Van olyan szereped, amit különösen szeretsz?

Ideális esetben mindig az a kedvencem, amiben éppen benne vagyok. Vannak persze olyan darabok, amik mindig a szívem csücskei maradnak, mert nagy mérföldkövek az utamon. Az első ilyen az Anna Karenina volt, de itt a Rebecca is, ami hamarosan újra visszatér az életembe, mert decemberben újra bemutatjuk.

Abban egész más típusú karaktert játszol, mint amilyenekben megszokhattunk. Ezért áll közel hozzád?

Talán ezért is, igen. Mrs. Danversként valami egészen mást kellett megmutatnom magamból, mint addig bármikor. Sokkal sötétebb, gonoszabb karaktert kellett előásnom. És hangilag is az enyém, nekem való az a szerep. A közönség is számtalanszor jelezte vissza, hogy nagyon szeretik.

Megdöbbentett már, hogy egy szerep kedvéért a lelked mélyére ásva milyen érzéseket találtál?

Ilyen szempontból a legmeglepőbb és az eddigi karrieremet meghatározó szerep az Anna Karenina. Eleinte az volt benne izgalmas, hogy hogyan tud valaki eljutni egy olyan őrültségi szintre, hogy öngyilkosságot tudna elkövetni. Akkoriban nagyon felzaklató élményeket kellett előbányásznom a lelkemből. A színház amúgy igazán komoly terápia tud lenni, ha jól csinálja az ember. Nekem ez mindig jól működött, de csak addig szabad terápiaként használni, ameddig a közönséget szolgáljuk vele.

És ameddig te magad nem mész rá lelkileg.

Így van. Nagyon meg kell találni az egyensúlyt, és a jelmezzel együtt le kell tudni tenni a szerepet is az előadás végén. Ezt a darabot már 15 éve játszom, közben végigkísért két szülésen, és teljesen eltolódtak benne a hangsúlyok. Eleinte a szerelemre, később pedig az anyaságra kerültek. Érdekes volt látnom, mennyit változom az évek alatt, hol tartok éppen, és ez hogyan hat a szerepformálásomra.

Mi az, ami igazán feltölt, kikapcsol?

Az, ha a családommal lehetek. Mindegy, mit csinálunk, csak együtt legyünk. Szeretünk társasozni, a kedvencünk az Activity, de sokat kirándulunk is. Ez főleg a kedvesemnek, Gömöri András Máténak köszönhető, aki nagyon szereti a falmászást, a sziklamászást és a túrázást. Szintén Máté révén egy kutya, Jumper is az életünk része lett, vele is sokat sétálunk az erdőben. De sorozatmaratonokat is szoktunk rendezni. Ha mindenki fáradt, ezzel kapcsolódunk ki. Vannak közös kedvenceink, például az Agymenők, vagy a szuperhősös filmek, amikhez csak egy nagy tál popcorn kell, és mehet is a kikapcs.

Rengeteg újrakezdés van az ember életében, és fontos, hogy meggyászoljuk a múltat, mielőtt továbblépnénk. Egy szerepet is meg kell gyászolni, ha már nem játsszátok többé?

Először a próbafolyamat ér véget, de az örömteli lezárás, mert végre learatjuk az addigi munka gyümölcsét. Az nagyon jó érzés. Aztán a darabot játszva újra és újra át lehet élni mindazt, amire a próbafolyamat alatt találtunk és éreztünk rá. Ezért egy nagy darabtemetés valóban búcsú is: el kell búcsúzni valamitől, ami fontos volt. De egy-egy szerep többnyire újra megtalál, ha eljön az ideje. Ha pedig mégsem, akkor is a részemmé vált, ott van bennem, már nem vehetik el tőlem.

Egy nőre az életben is rengeteg szerep vár. Sosem érezted, hogy egyszerre nem tudsz minden téren helytállni?

Ez egy folyamatos meghasonulás önmagammal. Néha azt érzem, sehol nem tud az ember maximálisan ott lenni. Meg kellett tanulnom, hogy képtelenség mindig, mindenhol tökéleteset nyújtani. A lényeg, hogy mindig megfelelő minőségben teljesítsünk. Folyamatosan lejjebb kell vennem az elvárásaimat, mert van bennem egyfajta maximalizmus, amit édesanyámtól örököltem. Az ember a saját életét teszi vele a legnehezebbé, ezért próbálom nyesegetni magamban. Néha meg kell kicsit fürdőzni a tökéletlenségben, meg kell engedni magunknak, hogy ne legyünk tökéletesek, különben a sikertelenség érzése uralkodik el az életünkön. Tanulságos számomra, amikor látom, hogy a magam számára tökéletlenül is jó vagyok a közönségnek, a gyerekeimnek. Mindig lehetne valami még jobb, még több, de néha meg kell elégedni azzal, hogy "ennyit tudtam, de megtettem minden tőlem telhetőt, tiszta a lelkiismeretem".

Említetted édesanyádat. A szüleid közgazdászok voltak, te magad viszont egész más irányba indultál el. Hogy jött képbe a zene?

Eléggé fatalista vagyok. Abban nem hiszek, hogy minden teljesen és végérvényesen eleve el lenne rendelve, de abban igen, hogy van egy út, egy cél, ami miatt itt vagyunk. És ez többnyire igenis megtalálható, felismerhető. Édesapám jó irányba indult el, amin végig kellett volna mennie: tangóharmonikán játszott, és nagyon tehetséges volt, de nem engedték neki a szülei, hogy ezzel foglalkozzon. Nagyon sokszor érzem, hogy én járom be azt az utat, amit neki kellett volna. Nagyon erős emlékem van arról, amikor hatévesen elvitt Győrbe felvételizni a Kodály Zoltán Zeneiskolába. Nem értettem, miért sírt a felvételim végén. Csak később tudtam meg anyukámtól, hogy azt mondták nekik, különleges tehetség vagyok. Annyira büszke volt rám! 11 éves voltam, amikor apukámat elvesztettem, és azóta is folyamatosan érzem, hogy figyel, minden mozdulatomban ott van, és nagyon büszke arra, amit csinálok.

Huszonegy évesen, amikor volt egy csúnya autóbaleseted, szintén érezted a jelenlétét, a segítségét. Akkor egy pillanatra láttad a saját sírkövedet is.

Úgy látom, mindent tudsz rólam. (nevet)

A korábbi interjúidnak köszönhetően. De erről a témáról szeretnék többet is megtudni, ha lehet. Gyakran vannak hasonló megérzéseid?

Sokfélék vagyunk mi emberek, és van, akit megrémiszt, ha ilyen történetet hall, ezért nem is szívesen beszélek róla. Erősebbek lennének a megérzéseim, ha szabad utat adnék nekik, de kicsit elfojtom magamban ezt a képességet. Viszont a kisebbik fiamra úgy tűnik, átörökítettem. Hihetetlenül érzékeny, és megérez olyan rezgéseket, amiket nem mindenki. Nekem is lenne rá képességem, de a félelem visszatart.

A döntésekben azért a megérzéseidre hagyatkozol?

Az intuícióim nagyon sokat segítenek a döntéshozatalban, igen. Érzelmi beállítottságú vagyok, és az életem során azt hiszem, egyszer sem hoztam ésszel döntést. Itt volt a pályaválasztás, a párválasztás, vagy a gyerekeim születési időpontja, ami az akkoriban éppen induló karrierem szempontjából a legrosszabbkor történt. De mindig azt éreztem, hogy mindegy, majd lesz valahogy. Nagyon nehéz volt az a döntés is, hogy véget érjen egy húsz éve tartó kapcsolat, amiről azt hittem, örökre szól. Mégis tovább kellett lépni. Ezt is érzelmi alapon hoztam meg, mert azt akartam, hogy a fiaim és én is boldogok legyünk. Vagy itt volt a Máté iránt érzett szerelem is. A kapcsolatunknak látszólag nem volt realitása, és egyáltalán nem számíthattam pozitív megítélésre. De annyira erős volt az érzés, hogy mindketten úgy éreztük, vállalnunk kell. Most pedig ilyen érzelmi döntés a költözés, amiben persze volt egy racionális szál is, mert a ház közös tulajdon volt Zsolttal, és a teljes lezáráshoz erre is szükség volt. De a Mátéval közös, új otthonunk kiválasztásakor ismét az intuíciók vezettek. Máté találta ezt a házat, amit még aznap meg is néztünk. Odamentünk, egymásra néztünk, és mindketten rögtön tudtuk, hogy ez az otthonunk. Azt sem kérdeztük, hány négyzetméter, hány szobás, mi milyen állapotban van. Csak körülnéztünk, és azt mondtuk, hogy gyerünk, menjünk szerződni. Most érkeztünk a munka dandárjába, és sorban jönnek a megerősítések. A felújításokat végző munkások sorra mondják, hogy jó választás volt, a ház jó állapotban van. Hála Istennek, mert akár egy romot is vehettünk volna. De úgy látszik, jól működnek ezek a csatornák.

A szakmai döntésekben is az intuícióra hallgatsz?

Csak arra tudok, így vagyok összerakva. De azért megpróbálom nem az első, felindult érzelemből meghozni a döntéseimet, hanem megvárom, hogy lecsengjen, kibontsa magát, hogy mit is érzek. Megadom az idejét. Sokan azt gondolják rólam, hogy rideg és kemény alkat vagyok. Én inkább erősnek mondanám magam, de ridegnek semmiképpen. Viszont aki közelebbről ismer, az tudja, hogy teljes mértékben az érzelmeim működtetnek, és néha nem tudok gátat szabni nekik, vagy leplezni őket. Az arcomat például máig sem sikerült kifejezéstelenné tenni, mindig elárulja, amit érzek. Nem sikerült megtanulnom, hogy úgy viselkedjek, ahogy elvárják, ha egyszer nem úgy érzek. Akik ismernek és elfogadnak ilyennek, azok tudják, hogy tőlem legalább őszinteségre számíthatnak: ugyanazt mondom a szemükbe, amit a hátuk mögött.

Van olyan oldalad, amit még nem tudtál megmutatni a közönségnek?

A próza az, aminek egyre jobban érzem a hiányát. Nagyon szeretnék olyan feladatot kapni, ahol ezt az oldalamat is jobban megmutathatom. Mindig a kortárs drámákban voltam jó, amikben természetes lehettem, és most is nagyon szeretnék valami modern darabban szerepelni. Hiszek benne, hogy ez is meg fog találni előbb-utóbb. Ahogy a szólás mondja: "Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert valóra válik!"