„Nekem kellett megtalálnom a saját utamat”
Beszélgetés Kisfaludy Zsófiával

Kisfaludy Zsófia színésznő a győri, a soproni színház, a Budapesti Operettszínház és a Madách Színház után mostanában egyre többször bukkan fel a Turay Ida Színház világot jelentő deszkáin is. A folyamatos tanulásra és megújulásra törekvő fiatal, tehetséges művésszel egy kellemes hangulatú cukrászda asztalánál beszélgettünk színházról, szerepekről és családról.

Egyszerre jártál a Bartók Béla Konzervatórium magánének szakára és a Budapesti Gazdasági Főiskolára. Hogy győzted idővel, energiával?

Szerencsére ugyanazon a troli vonalon van a két intézmény, háztól házig mindössze 10-15 perc az út, így megoldható volt az ingázás. Már gyermekként is mindig be voltak táblázva a napjaim, iskola után jazz-balettre, zongorára jártam, így hozzászoktam, hogy 10-12 órát intenzíven koncentráljak. Számomra ma is az a furcsa, ha van egy teljes szabadnapom, és hirtelen nem is tudom, mihez kezdjek az időmmel (nevet). Ilyenkor főzni, takarítani szoktam, meglátogatom a barátaimat, a családomat, vagy kiszabadulok egy kicsit a természetbe.

Akkoriban fél évet Hágában töltöttél, Erasmusos diákként. Milyen élményekkel, tapasztalatokkal tértél haza?

Nagyon izgalmas volt összehasonlítani az ottani és a magyar oktatási rendszert. A holland oktatás sokkal gyakorlatorientáltabb, és nagy hangsúlyt fektet a csapatmunkára, az együttműködésre és az alkalmazkodásra. Abban a félévben sokat tanultam szakmailag, és az angoltudásom is gyarapodott, mert az egész képzés angolul volt és persze a különböző országokból érkező csoporttársakkal is angolul beszélgettünk. Ráadásul önmagamat is jobban megismertem, és sokat függetlenedtem.

Hamar egyértelművé vált, hogy a két terület közül inkább a színház a te utad?

A szüleim ezt sokkal előbb észrevették, mint én, és már gyerekként a művészetek irányába terelgettek. Nem kosarazni, hanem jazz-balettre írattak be, nem matekszakkörre jártam, hanem zongorára. Irányítgattak, mégsem erőltettek rám semmit. Elég makacs és önfejű voltam, nekem kellett megtalálnom a saját utamat. Többek között erre is jó volt a marketing szak, az Erasmussal eltöltött fél év Hollandiában, és az, hogy majdnem egy évet dolgoztam asszisztensként egy marketing ügynökségnél.

Az elmúlt években pedig újra "visszaültél az iskolapadba".

Szerettem volna egy diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, ahol jövőre fogok végezni, drámainstruktor- színjátékos szakon. Számomra fontos, hogy legyen diplomám arról a területről, ahol dolgozom. Ez az utolsó év nagyon izgalmas lesz, mert egy monodrámát kell csinálni. Az a tervem, hogy nemcsak játszani fogom, de én magam írom át az egyik kedvenc regényemet, szerzek hozzá zenét és én rendezem majd meg. Ez a szak egyébként éppen arra ösztönöz, hogy komplexebben lássuk a színházi világot, belelássunk a háttérben zajló munkafolyamatokba is.

Kikhez fordulsz támaszért, tanácsért, ha nehezebb időszakon mész keresztül?

Egyértelműen a családomhoz. Amikor csak tehetem, legalább hetente egyszer elmegyek hozzájuk ebédre, és napi szinten tartjuk egymással a kapcsolatot telefonon keresztül. Mostanában egyébként a nővéremhez járunk gyakrabban, mert van egy másfél éves kisfia, a keresztfiam, Bence. Nagyon cuki és rendkívül okos gyerek!

Szakmailag is támaszkodsz anyukádra, Hűvösvölgyi Ildikóra?

Persze. Tény, hogy ő ismer legjobban. Ki szoktam kérni a véleményét, ott van a premierjeimen. Más kérdés, hogy nem mindig értek egyet a javaslataival, kritikáival, de mindenképpen nagy adomány, hogy ezen a téren is tudok tőle segítséget kérni. És persze apukámtól is, aki kicsit más szemszögből, rendezőként néz. Amúgy mindketten elég kritikusak, éppen ezért volt nagyon nagy öröm, amikor tavaly októberben a Tóth Ilona életéről szóló rockopera bemutatója után apukám azt mondta, hogy ez tökéletes volt. Ritkán lehet tőle ilyet hallani.

Nem váltál te is maximalistává önmagaddal szemben?

Dehogynem. De nem külső elvárás, hanem belső késztetés miatt akarok megtenni mindent, ami tőlem telik. Persze ez egy szubjektív pálya: lesz, akinek tetszik, amit csinálok, és lesz, akinek nem, de én igyekszem mindig 100%-ot nyújtani.

Szakmai téren is fontos számodra, hogy tartozz valahova, része legyél egy társulatnak?

A karrierem úgy alakult, hogy teljesen szabadúszó lettem: Sopron, Győr és Budapest között ingázom, ami azért jó, mert olyan szerepeket játszhatok, amelyek egyetlen társulatnál közel sem biztos, hogy mind megtalálnának. Belle és Teamama a Szépség és a szörnyetegből, Eliza a My fair ladyből, Lara a Doktor Zsivágóból, a Zsuzsi kisasszony címszerepe, vagy most ősztől Sally a Kabaré című musicalből: nem valószínű, hogy egyetlen színház ezeket mind pont mostanában, pont velem venné elő. Ma már egyébként is nagyon kevés a régi értelemben vett társulat Budapesten. Folyamatos fluktuáció van, jönnek-mennek a vendégművészek, a fiatalok.

Ahogy te magad sem állsz meg soha: folyamatosan tanulsz, képzed és fejleszted magad.

Most úgy látom, mindig van olyan terület, ahol lehet fejlődni, igen. Ha úgy érzi az ember, hogy az egyik területen már nagyjából jó, akkor jöhet egy másik terület, és azt képzem jobban. Ez a pálya szerintem az állandó megújulásról és tanulásról szól: folyamatosan azon kell lenni, hogy egyre jobb és egyre sokoldalúbb legyen az ember. Csak így lehet előrébb jutni: minél több mindent kipróbálsz, annál több mindenre leszel képes, és annál nagyobb az esélyed arra, hogy megtalálod a saját stílusodat és, hogy művészileg izgalmas tudsz maradni.

Néha azért szükség van egy kis lazításra, feltöltődésre is. Mi az, ami igazán kikapcsol?

Az erdő és a tenger. Tavaly nyáron például a barátnőimmel elmentünk az olasz csizma sarkához, és 10 nap alatt körbejártuk a Puglia régiót. Minden nap a tenger más-más pontján fürödtünk. Csodálatos volt érezni, mennyire feltölt a víz, a napfény, a természet csodái. Ugyanígy hatnak rám a fák is, ezért ha besokallok a várostól, felmegyek kicsit a szüleimhez, akik egy erdő közelében laknak, és ott töltődöm kicsit. Emellett újabban a főzést is nagyon szeretem. Jó szabadidős program, mert kikapcsol, ráadásul valami finomat és egészségeset is alkotok vele.

Kreatív típusú szakács vagy?

Inkább "egyszerű, de nagyszerű" típusú szakács (nevet). Az ízletes, de nem túl bonyolult ételeket szeretem, amiket nem tart órákig elkészíteni. Persze ha nagyon rákattanok valamire, nem sajnálom az időt az elkészítésére. Múltkor például a fejembe vettem, hogy lasagnet szeretnék csinálni, és képes voltam órákig elpepecselni vele.

Hogy kezdesz neki egy rád osztott karakter megformálásának? Azzal is sokat "pepecselsz?"

A Kabaré főszerepére például azzal kezdtem a felkészülést, hogy megnéztem a kultikus filmet, és a fellelhető színházi adaptációkat. Nagyobb hangsúlyt fektetek a testmozgásra, mivel komoly revüszámaim lesznek, amit bírni kell szusszal. Általában háttérkutatásokat is végezek ilyenkor: utána olvasok a korszaknak, amiben játszódik a darab, és ha vannak valós szereplők, akkor az életükkel kapcsolatban megtalálható anyagokat is elolvasom. A Tóth Ilona életéről szóló darabban például orvosnőt alakítottam, ezért elmentem egy orvos ismerősömhöz és megtanultam, hogyan kell injekciót adni, sebet fertőtleníteni és kötözni, mert ezt a folyamatot kellett csinálnom automatikusan, miközben énekeltem a színpadon. Ahhoz, hogy hiteles legyen egy karakter, a valódi tapasztalataimhoz kell nyúlni - már amikor ez lehetséges.

Van kedvenc részed egy próbafolyamatban?

A főpróbahetet nagyon szeretem. Amikor már megkapjuk a jelmezt, a parókát, elkészül a díszlet, és ami a legfontosabb: elejétől végéig egyben próbáljuk a darabot. Ilyenkor sokat szokott előremenni bennem a szerep, mert így lehet megérezni a hangsúlyokat, a finomságokat a jellemábrázolásban.

Melyik volt az eddigi legemlékezetesebb szereped?

A Doktor Zsivágó Larája mindenképpen egy mérföldkő az életemben már csak azért is, mert előtte nem játszottam még ennyire drámai főszerepet, ennyire sok megjelenéssel, dallal. Magával ragadóa történet, a szerepív. Szeretek kicsit belehalni a szerepekbe, mindent megélek, és Lara Antipova figuráját igazán csodálatos végigélni a színpadon. Ráadásul ez hozta magával a My fair ladyt is, emiatt hívtak meg Sopronba, ahol Eliza szerepében a humoromat is megmutathattam és kitapasztalhattam, hogy kell poént csinálni.

Kell alkalmazkodni ahhoz, hogy az adott közönség milyen stílusú poénokra vevő?

Csak egy kicsit, és kerülni kell a szélsőségeket. Azért van a próbafolyamat, hogy kialakuljon az előadás és a szerep, persze az, hogy mi lesz vicces és mi nem, az élesben derül csak ki, de nem szabad túljátszani csak azért, mert éppen arra lenne vevő a közönség. Nincs két egyforma előadás, egyrészt nem gép a színész sem, másrészt lehet "nagyon jó a közönség" meg kevésbé hangosan reagálós. Érezzük a nézők hangulatát, de emiatt nem szabad túlzásokba esni és beletenni a darabba oda nem illő dolgokat.

Az eszedre vagy a szívedre hallgatsz, amikor dönteni kell?

Elég racionális típus vagyok: tudok hatni az eszemmel az érzéseimre, de mostanában egyre jobban próbálok az intuícióimra hallgatni, és a megérzéseim alapján meghozni bizonyos döntéseket. Persze, nem az életre szóló nagy döntésekről van szó, de jó, ha az ember figyeli, hogy mi milyen hatással van rá, és képes belőle tanulni.

Na meg abból, ha hirtelen mély vízbe kerül. Nem ijedsz meg ezektől a helyzetektől?

Nem, mert azt gondolom, hogy minden akkor jön el az életünkben, amikor jönnie kell. Nincsenek véletlenek, föntről vigyáznak ránk, egyengetik az utunkat. Én itt lenn, a Földön annyit tehetek, hogy készen állok, amikor elérkezik valaminek az ideje. Volt már olyan szerep az életemben, ami korán talált meg, de megbirkóztam vele. Csak akkor tud fejlődni az ember, ha komoly terhelés alatt van.

Még nagyon fiatal vagy, de talán már Te is megélted, hogy egy-egy szereped a személyiségeddel együtt alakult.

Igen, van már ilyen tapasztalatom. 2013-ban álltam be Teamama szerepébe, és az elmúlt 5 év alatt sokat változott ez a szerepem. Azóta nagynéni lettem, egy kisgyerek van a közelemben, és én magam is átélem, nemcsak elképzelem, hogy milyen gondoskodni róla. Ettől Teamama gondoskodása is változotta színpadon. Ez például pont olyan szerep, amit talán egy kicsit korán kaptam meg: nem voltam és most sem vagyok még anyuka. Viszont nem vagyok kislányos, naiva alkat, így hihető, hogy van egy hatéves gyerekem.

Ha eljön az ideje, szeretnél saját családot, gyerekeket?

Mostanában a nővérem kisfiával babázom, tapasztalatokat gyűjtök, és igen, idővel majd nagyon szeretnék saját családot, mert az egy biztos pont az ember életében. Egyfajta kályha, ahova hazamehetsz melegedni, és ahonnan újra nekiindulhatsz a nagyvilágnak. Azt gondolom, hogy a színházi karrier és ez az egész nem ér semmit, ha nincsenek melletted olyan emberek, akiket feltétel nélkül szerethetsz, és akik téged is feltétel nélkül szeretnek.

Fotók: SzFeri (Kulisszák) / Huszár Boglárka (Józsefváros újság)