"Szerencsére sosem kellett választanom a színház és a zenélés között" - Beszélgetés Posta Victorral

Amikor a régóta várt interjúra végre sor került, közvetlenséget sugárzó mosollyal jött felém a Madách Színház művészbejárójának lépcsőjén. Határozottan, mégis barátságosan fogott velem kezet. Ugyanez a kedvesség és magabiztosság sugárzott róla később a büfében is, ahol a Szerelmes Shakespeare című előadás közben beszélgettünk.

Számos volt főiskolai osztálytársaddal játszol együtt ebben a darabban. Milyen érzés?

Való igaz, hogy szépen összejöttünk. Múltkor valaki le is fotózott minket, mondván, hogy osztálytalálkozót tartunk (nevet). A mi osztályunkból mindenki a pályán helyezkedett el, így nem ez az első darab, amiben újra találkoznak az útjaink. Már a Vámpírok báljában is sokan benne voltunk, és vannak egykori osztálytársaim, akikkel rendszeresen együtt dolgozom. Nagy Sanyi is Madáchos, Ömböli Pál is sokszor megfordul nálunk...

Más velük együtt játszani? Ilyenkor erősebben térnek vissza a közös színművészetis gyökerek?

Inkább a közös emlékek miatt különleges. Sok mindent éltünk át együtt. És érdekes látni, hogy szinte semmit nem változtunk az elmúlt tizenkét év alatt.

Mennyire fontosak számodra a gyökereid? Debrecenben nőttél fel. Rendszeresen hazalátogatsz?

Amikor csak időm engedi. Nagyon szeretem Debrecent, főleg, amióta így megszépült. A nagyszüleim balmazújvárosiak voltak, őket is gyakran látogattuk, de sajnos már nem élnek. Mindig nagyon szívesen megyek haza a családomhoz, fontosak számomra.

És a régi barátok?

Azok a kapcsolatok már nem igazán maradtak meg. Bár a mi általános iskolai osztályunk gyakran tart találkozókat, de szombatra teszik, ezért én sosem tudok ott lenni. Ez a színészek sorsa: akkor dolgozunk, amikor mások pihennek... (nevet)

Színész és zongoraművész is vagy. Melyik milyen helyet foglal el az életedben?

Szerencsére sosem kellett választanom köztük. Gyerekkorom óta párhuzamosan fut a kettő és kiegészítik egymást. Mindig attól féltem, hogy eljön az a pillanat, amikor döntenem kell a színház vagy a zenélés mellett. De nem így történt. Ha kis időre el is engedtem az egyiket, valahogy mindig visszatért az életembe. Amikor például kimentem Bázelbe a zeneakadémiára, beletörődtem, hogy a színháznak most hosszabb ideig pihennie kell. De aztán három éven belül már főszerepet játszottam az ottani színházban. Amikor hazajöttem a Színművészetire, akkor a zenélést engedtem el egy kis időre, de a negyedik év végén, a Kapj el! című darabunkban már újra zongorázhattam. Ráadásul így nincs szükségem korrepetitorra sem (nevet).

Mindig lenyűgöz, hogy a zene és a színészi játék nálad milyen tökéletesen működnek együtt. Kiegészítik és segítik egymást.

Bármi, amivel foglalkozol, beépül a személyiségedbe, és ha nem is gondolsz rá, akkor is ott van, a részeddé válik. Valószínűleg ezért vettek fel a színművészetire is: Kerényi Imre osztályába jártam, és ő nagyon szerette, ha valaki több mindenhez ért. Azt vallotta, minél színesebb egy személyiség, annál jobb. Én is ebben hiszek.

A zenéléshez egyfajta reálgondolkodásra is szükség van. Lehet, hogy ezt az érzékedet édesapádtól örökölted?

Valószínű, hogy igen. Ő volt az, aki annak ellenére, hogy vegyészprofesszor, és a kémia az örök szerelme, mindig is nagyon vonzódott a zenéhez, a művészetekhez. Bár nem lett profi zenész, képezte magát zeneileg, és ő indított el engem is a zenélés felé.

Zongoratanári végzettséged is van. A tanítás sosem vonzott?

Eddig még nem igazán. Lehet, hogy egyszer majd eljön az az életkor, amikor nyugodtan leülök, hogy átadjam a tudásomat, de egyelőre mozgalmasabb dolgokra vágyom. A tanítás is lehet izgalmas, és állítólag jó a pedagógiai érzékem, de annyi más van most, ami lefoglal...

Egyebek között a szinkronizálás is.

Ráadásul a szinkronizálás mellett újabban zenei rendezéssel is foglalkozom. Sok rajzfilmnek én rendezem a magyar verzióját, sőt, újabban mozifilmeknek is. 

Belefér ez még a napjaidba? Vannak néha csendjeid?

Nem sok (nevet). De én mindig azt szerettem, ha változatos az életem. Valószínűleg nem lenne elég, ha egyszerre csak egy dologgal foglalkozhatnék. Ha csak szinkronizálnék, akkor valami hiányozna az életemből. Ha csak a színház lenne, akkor is hiányérzetem maradna. Azt hiszem, hamar kiégnék.

Most hiányzik bármi az életedből?

Szívesen töltenék több időt otthon, a zongorám mellett, zenéléssel, zeneszerzéssel. Ez régen jobban megvolt, de erre a fajta elmélyülésre most nincs igazán időm.

Mindaz, amit eddig felsoroltál külön-külön is teljes embert kíván. Marad hely a magánélet, a párkapcsolatok számára is az életedben?

Nem könnyű, sőt néha lehetetlen a művészéletet összeegyeztetni a magánélettel, de szerencsére most egy olyan párkapcsolatban vagyok, ahol ezt az életformát maximálisan tolerálják.

Vannak félelmeid?

Van egy gyerekkorom óta rendszeresen visszatérő rémálmom, hogy egy jelenetben késve lépek a színpadra. Hiába vannak szünetek a darabban, mindig ott kell lenni fél füllel, tudni kell, hogy éppen hol tartunk, nehogy lekéssük a jelenetet. Ezt leszámítva konkrét félelmeim nincsenek, kiegyensúlyozott ember vagyok. Halak a csillagjegyem, szépen, békésen elúszkálok, és nagyon jól elvagyok magamban. Nincsenek görcseim, vagy túlzott elvárásaim sem, mert megtanultam az élettől, hogy mindig csak a következő lépcsőfokra tudok fellépni. Arra koncentrálok.

És mi a helyzet a vágyakkal?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amit gyerekfejjel célként tűztem ki magam elé, már mind elértem. Három dolgot határoztam el: játsszak valahol egy nagy színházban egy főszerepet - hamar teljesült. Játsszak külföldön egy nagy szerepet - az is teljesült. A harmadik nagy célom pedig az volt, hogy eljátsszam a fantomot. Az is megvolt. Hab a tortán, hogy ezáltal személyesen találkozhattam Andrew Lloyd Webberrel, akinek a zenekarában is játszottam a Svájcban töltött évek alatt, itt a Madách Színházban pedig színészként is együtt dolgozhattam vele. De a Spamalot című előadás kapcsán például Eric Idle is itt járt nálunk. Világsztárokkal dolgozhattunk egy színpadon, ami óriási élmény volt.

Mennyire kell mélyre ásnod a lelkedben egy-egy szerep megformálásakor? Az Én, József Attilában például olyan mélységek vannak, amikbe így kívülről nézve alaposan bele lehet süllyedni...

A próbaidőszak alatt ez szépen felépült. Bár az biztos, hogy kemény időszak volt. Depresszív zenéket hallgattam, sokat olvastam a verseit, sokat olvastam az életéről is. Ilyenkor az ember a próbák során begyakorol egy lelkiállapotot, amit aztán elő kell hívni akkor is, ha ritkán játsszuk a darabot. De a színész attól színész, hogy rögzíteni tud lelkiállapotokat, és ahogy más előveszi például a papírt meg a tollat, ő úgy hívja elő magából ezeket az érzelmeket előadásról előadásra. Az azért tény, hogy József Attila megformálásakor az utolsó egy-két hétben már eléggé magam alá kerültem, befelé fordultam.

Nem veszélyes játék ez a lelkeddel?

Nekünk színészeknek muszáj ezzel megbirkózni. Mi úgy trenírozzuk a lelkünket, mint más az edzőteremben az izmait. Rendszeresen gyakorolni kell ahhoz, hogy ezek a lelkiállapotok előjöjjenek.

És mennyi idő kell egy-egy előadás után ahhoz, hogy mindez lecsengjen benned?

Nem sok. Érdekes látni, hogy sokan még könnyes szemmel jönnek oda a művészbejáróhoz az előadás után, én pedig már rég túl vagyok az egészen. És többnyire nem értik, hogyan tudok ilyen hamar visszajönni. Pedig ez belülről teljesen más, mint kívülről. Mi teljesen másképp látunk és élünk meg egy előadást, mint a nézők. A nagyobb kihívás inkább az, hogy meg tudd teremteni magadnak azt a magányt, amiben meg tudod szülni a szükséges hangulatot, az érzést, miközben sürögnek-forognak körülötted. Tologatják a díszleteket, futkároznak hátul, le akar esni rólad a bajusz... A színház kifelé készül, mi belülről munkások vagyunk.

Ahogy mondani szokták: nem neked kell sírni, hanem a közönségnek.

Így van, pontosan.

Mindig tudtad, hogy a színpadon a helyed? Sosem vonzott más?

Mivel már ötévesen beírattak zongorázni, hamar kiderült, hogy van bennem művészi hajlam. A színészet viszont csak később köszönt be az életembe, 10-11 éves lehettem.

Hogy történt pontosan?

Még ének-zenei általános iskolába jártam, amikor bekerültem a debreceni Csokonai Színház Bohémélet című előadásába, egy gyerekszerepre. 13 évesen pedig már a Légy jó mindhalálig című musicalben játszottam Orczy szerepét. Na, onnantól kezdve aztán csak a színház érdekelt, semmi más. Érdekes, hogy akkor és ott találkoztam először a musical műfajjal, ott ismertem meg a profi színházi világot, és ott ismertem meg a fiatal Kocsák Tibort is, most pedig itt vagyok, ahol ő a zenei igazgató. Egy hatalmas kerülő után újra összeértek az útjaink, így kerek egésszé válik a történet.

Sosem értek kudarcok?

Sok mindent kudarcként él meg az ember. A színház igazságtalan pálya, nagyrészt igazságtalanságokból áll, amit vagy megszoksz, vagy megszöksz...

A színpadon néha hihetetlen magasságokban kell mászkálni, komoly balesetveszélynek van kitéve az ember. Mi segít elkerülni a bajt?

A koncentráció például. Ebben is segít, ha valaki rendszeresen zenél, mert azt nem lehet önfegyelem és koncentráció nélkül csinálni. Már a gyakorláshoz is az kell. Vannak kollégák, akik ehhez nincsenek hozzászokva, nem olyan fegyelmezettek, koncentráltak, nehezen figyelnek egyszerre többfelé, elviszi őket a hév, a lendület. Ilyenkor történnek a balesetek.

Kik a kedvenc zeneszerzőid?

A kedvencem Liszt, de Beethovent és Gershwint is nagyon szeretem. Liszt egy igazi szárnyaló zseni volt, akinek programzenéje magával ragadja az embert. Beethovent pedig azért szeretem, mert annyira merészen feszegette a klasszikus zene határait, mint senki más rajta kívül.

A komolyzene az, ami kikapcsol és feltölt?

Nem feltétlenül. Az igényes zenét szeretem. Legyen az komolyzene, vagy könnyűzene. Szeretem Peter Gabrielt, a filmzenéket pedig imádom... Azt gondolom, hogy minden műfajban lehet igényeset alkotni, éppúgy, ahogy értéktelent is.

Olvasásra, filmekre marad néha időd?

A mai amerikai filmeket nem szeretem. A hollywoodi alkotók mára már teljesen kiégtek, a digitális technikák miatt pedig giccsé válnak a filmek, elvesztik a lelküket. Jobban kedvelem a japán és a koreai filmeket, és az igényes animéket. Olvasgatni pedig akkor szoktam, amikor a szinkronban éppen várni kell.

Van kedvenc szerződ vagy műved?

Nagyon szeretem a Don Quijotét, hihetetlen vicces könyv. A szerzők közül pedig Kafka a kedvencem. Az egyetemen amúgy többnyire színdarabokat olvastunk, és lassan el is felejtette az ember, hogy más is van a világon.

És kik a kedvenc színdarabszerzőid?

A görög klasszikusok: Szophoklész, Aiszkhülosz, Euripidész ...

Lehet az ő műveiket ma is élő módon értelmezni és előadni?

Szerintem igen. Csak el kellene szakadni az archaizálástól. Persze nem úgy, hogy egy ötletszerű modernitásba erőltetjük őket. Inkább át kellene értelmezni a mai gondolkodásmódra azokat az örökérvényű problémákat, amikkel ezek a darabok foglalkoznak.

Mondhatjuk, hogy elégedett vagy azzal, amit eddig elértél?

Igen. Nagy vágyam teljesült az önálló estemmel is. Ott teljesen összeért a két vonal, amit említettél: a színészet és a zongora. Akkor igazi elégedettséget éreztem, mert végre a kettő együtt is megvolt, nemcsak külön-külön. Az pedig külön öröm, hogy eddig valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy az új terveim miatt nem kellett leállítanom azt, amivel korábban foglalkoztam. A sors mindig megengedte, hogy az új álmaimat beillesszem a régiek közé.