„Sokszor meglep, hogy ezek az érzések, tulajdonságok ott vannak bennem is” - Beszélgetés Széles Flóra színművésszel

A Budapesti Operettszínház ifjú művészének, Széles Flórának először Hófehérkét idéző szépségére figyeltem fel, a Carousel-Liliom című musical női főszereplőjeként pedig lenyűgözött a belőle áradó finom nőiességgel és azzal a tehetséggel, amellyel pillanatok alatt képes volt erőteljes érzelmeket ébreszteni bennünk, nézőkben is. Azóta az operett műfajban szubrettként számos előadásban mutatta meg humoros, játékos oldalát is. A rendkívül sokoldalú, kiemelkedően tehetséges fiatal színésznővel többek között arról beszélgettünk, hogyan hatnak a személyiségére a színpadon megformált szerepek.

Mikor váltak részeivé az életednek a különböző művészeti ágak?

A szüleim szerették volna, ha tudok játszani valamilyen hangszeren, és a tánc is az ő ötletük volt, mert megerősíti az izomrendszert, szép tartást és kifinomult, nőies mozgást ad, ami egy kislánynak mindig hasznára válik. Ráadásul a mozgás az egészségnek is jót tesz. Hároméves koromtól tehát balettozni tanultam, utána jött a hegedű, az atlétika, a színjátszás a szolfézs és a magánének. Sok területen kipróbálhattam magam gyerekként, amik mind egybefonódtak egymással, és most mindegyiknek hasznát veszem. Fontos alapokat adtak, ráadásul nagyszerűen kiegészítették egymást.

Végül a színházat választottad.

Fokozatosan alakult így. Gyerekként az volt az álmom, hogy egyszer én vezethessem a híradót. (nevet) Aztán a zenét, a táncot, a színjátszást és az éneket is megszerettem. Mindegyiket szerettem volna megtartani, ami végül sikerült is. Élvezem a nehézségeket, a kihívásokat, hogy ott kell lennem énekesként és táncosként is a színpadon. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg plusz lehetőséget adnak egy előadás során a szerep további boncolgatására.

Mivel töltötted az idődet a pandémia alatt?

Rengeteg mindennel! Akkoriban költöztem be egy albérletbe itt, az Operettszínház közelében, és a zárás előtt annyit dolgoztunk, hogy egyszerűen nem volt időm kicsomagolni, berendezkedni. A pandémia alatt végre azt is meg tudtam csinálni. Mellette nagyon sokat pihentem, aludtam, mert előtte az egyetem és a rengeteg fellépés mellett egy évig szinte alig volt megállásunk. Aztán jött Öcsi, a kutyusom. Az ő nevelgetése is kitöltötte az időmet. Rengeteget túráztunk a Pilisben a párommal és az Ő kutyusával. Néha családtagok és barátok is csatlakoztak hozzánk. Nagyon szeretek kint lenni a természetben, jól esik a csend és a béke. Nem is nagyon tudok olyankor beszélgetni, annyi mindenre figyelek. Próbálom az egészet egyben befogadni, megélni az adott hely hangulatát.

A hegyeket vagy a vízpartot szereted jobban?

Azok a kedvenc helyeim, ahol hegyek veszik körbe a tengert. Többek között ezért vált az egyik kedvenc úticélommá Horvátország. Csodálatos tájak vannak arrafelé.

Mostanra viszont teljes gőzzel indult újra az élet a színházban. Az idei évadban a repertoáron lévő darabok mellett a Nine című musicalben, A mosoly országában, illetve a Hegedűs a háztetőn és a Veszedelmes viszonyok című előadásokban is láthattunk a színpadon, most pedig javában zajlanak a Jekyll és Hyde című musical próbái, amelyben Emmát alakítod. Mi mindent építesz be a saját személyiségedbe az általad megformált karakterekből?

Számomra egy szerep mindig olyan, mintha önmagammal is kísérleteznék egy kicsit. Nagyon érdekes megélni egy-egy próbafolyamat során, hogy kimondok olyan előre megírt mondatokat, amiket Széles Flóraként sosem mernék; vagy úgy reagálok helyzetekre, ahogy az életben sosem tenném. Sokszor meglep, hogy ezek az érzések, tulajdonságok ott vannak bennem is. Nem tudom igazán, mi alapján dől el, hogy Széles Flóraként mégis másképp viselkedem és reagálok. Pedig tudnék például kiabálni, megvan hozzá a hangom, mégsem teszem.

Hozzánk egészen közel álló emberek társaságában azért a hétköznapokban is másképp viselkedünk. Olyankor valahogy több mindent megengedünk magunknak.

Igen, és ez is csodálatos a színészetben: félretehetjük azokat a félelmeket és gátlásokat, amik visszafognak minket. A hétköznapokban nem minden arcomat merem megmutatni, pedig a düh, a féltékenység, a gonoszabb és sötétebb érzések ugyanúgy bennem vannak. A színpadon fizikailag én kiabálok, de más bőrébe bújva teszem, és senki nem fogja azt gondolni, hogy Széles Flóra éjjel-nappal üvöltözik. (nevet) Ez a szégyenérzetek, korlátok nélküli játék hihetetlenül felszabadító tud lenni! Ugyanakkor ezért nagyon különleges a partnereinkkel való kapcsolatunk is. Mindig nagyon személyes és nyers gondolatok, érzések jelennek meg közöttünk a színpadon. Kevés olyan ember van a magánéletünkben, aki annyi arcunkat látná és tapasztalná meg, mint a kollégáink. Sokszor kell eljátszanunk olyan helyzeteket is, amik a saját életünkben elő sem fordulnának.

Eddig melyik szerepeddel küzdöttél a legtöbbet?

Még az egyetemi éveim alatt Martin McDonagh Alhangya című darabjában egy olyan kamaszlányt kellett játszanom, aki fiú szeretne lenni. Folyton velük lóg, őket utánozza a viselkedésével és az öltözködésével is. Ugyanazok a céljai és a vágyai, mint a fiúknak. A szerelme, akit Pitbullnak hívnak, egy terrorista csapatot alakít, akikkel bombákat helyeznek el. Egy ilyen alakba szerelmes, ilyen társat szeretne magának, miközben ő maga is nagyon katonásan viselkedik. Számomra ez a karakter komoly kihívás volt, mert ha nőként kell erősnek, büszkének lenni, az valahol ott van az emberben több formában is, de ez a fiús lány karakter egészen más. Ráadásul nagyon komolyan is kellett venni, hiába voltak viccesek a szövegek, mert ez a lány nagyon is profi katona lenne. Szerintem biztos, hogy tiszt lenne belőle, ha beállna egy hadseregbe. Nem mutathattam ügyetlennek. Egyébként nagyon szeretem Martin McDonagh sötét humorát. Annyira jól látja és ábrázolja a helyzetkomikumokat és az emberi butaság és gonoszság vicces, humoros oldalát! És mindezt fantasztikusan ötvözi azokkal a totális tragédiákkal, amikről ír. Egyszerre humoros és tragikus. Nem mellesleg végletekig őszinte és árnyalt jellemrajzokat kapunk tőle.

Hogy bírod a különböző feladatokat energiával?

Magukból az előadásokból merítek energiát. Utánuk mindig annyira túlpörgök, hogy csak hajnalban tudok elaludni. Valószínűleg az adrenalin teszi, hogy ha bármilyen bajod van - fáradtság, fejfájás - a színpadon egy időre elmúlik. A másnap persze nem könnyű, reggel nehezen ébredek, de a próbák kezdetére azért általában sikerül teljesen magamhoz térni. (nevet) De az biztos, hogy nem vagyok egy könnyen ébredő típus!

Említetted, hogy néha túlpörögsz. Van valami, ami segít ilyenkor ellazulni, feltöltődni?

Nagyon szeretem a Jóbarátok című sorozatot, az mindig le tud nyugtatni elalvás előtt. És olvasni is szeretek. A kényszerpihenő alatt is rengeteget olvastam, többek között krimiket és az egykori first lady, Michelle Obama önéletrajzi regényét. Remekül ír, nagyon jó stílusa van.

Kik voltak azok az emberek, akik különösen nagy hatással voltak rád?

Leginkább a családom tagjai. Az anyai nagyszüleimre például a mai napig nagyon élénken emlékszem, pedig nagyon pici voltam, amikor a nagypapám meghalt. Az a szeretet, amit tőlük kaptam, hosszú ideig magabiztossá és bátorrá tett, mert mindig és minden ellenére azt éreztették velem, hogy számukra különleges vagyok. Ha ilyen feltétel nélküli bizalmat kap az ember, az mérhetetlenül meg tudja könnyíteni a mindennapos küzdelmeket. A játékkedvemet is tőlük örököltem. Imádtak táncolni, énekelni, és szívesen is foglalkoztak volna ezzel, de a szüleik egyiküknek sem engedték, mondván, hogy inkább egy rendes hivatást válasszanak maguknak. Akkoriban ez nem volt egy könnyű ügy. A lányuk, anyukám végül szintén nem indult el a művészetek irányába de eltökélte, hogy a gyerekei tanulnak majd zenélni, énekelni, táncolni. Így is lett: az öcsém és én is jártunk zeneiskolába, de hozzá ez nem igazán állt közel, így én maradtam egyedül ezen az úton.

És a szakmán belül voltak példaképeid?

Sosem voltam rajongó típus, de mindig voltak olyan színészek, énekesek, akiknek nagyon szerettem a munkásságát nézni, hallgatni. Nem ragasztottam tele a szobám falát a képeikkel, de a munkáikat képes voltam és a mai napig is képes vagyok újra és újra megnézni, meghallgatni. Éppúgy, ahogy egy regényt is milliószor el tudok olvasni, ha igazán az enyém lesz. Azokat az általam nagyra tartott színészeket, akikkel együtt is dolgozhattam és dolgozhatok, mindig figyelem munka közben. Próbálom ellesni mindazt, amitől különlegesek. Oszvald Marika például az energiáival, a belőle áradó szenvedéllyel nyűgöz le. Én látom azt is, amikor rosszabb napja van, fáradt, vagy látszik, hogy nem érzi jól magát. De elképesztő, hogy ebből mennyire nem érződik semmi, amikor felmegy a színpadra. Vagy ott volt Nagy-Kálózy Eszter, akivel a Carouselben dolgoztunk együtt. Példás alázattal és igényességgel dolgozott, mindig maximálisan odatette magát. A színházat szerintem csak így szabad csinálni. Ha már nem marad meg a játékkedv, helyette csupán kényszerré, megszokássá válik az egész, onnantól kezdve már nagyon fárasztó ennyi gondolatot és érzést megfogalmazni, közvetíteni.