Szmoking, forgatókönyv és metszőolló - Beszélgetés Dr. M. Tóth Géza rektorral

Oscar-díjra jelölt animációs rendező, a KEDD Animációs Stúdió alapítója és vezetője, 2014 óta pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora. A világot járva egy-egy gála kedvéért gyakran szmokingba bújik, másnap pedig kertésznadrágot öltve metszőollót, fűnyírót vagy éppen kaszát ragad, hogy rendbe tegye a kertjét, mert számára ez az igazi feltöltődés.

Budakalászon, egy kertes házban él a családjával. A természet közelsége fontos része az életének?

Az a fajta kettősség, ami az első otthonomat, Veszprémet is jellemzi, bennem is megvan. Nagyon széles spektrumon mozog az életem, nagyon változatos élményekben van részem. Holnapután indulok például az Amerikai Filmakadémia új tagjainak beiktatási ceremóniájára, tegnapelőtt viszont egész nap kaszáltam. Van egy óriási kertünk, ahol el kellett végezni az őszi munkálatokat. Örülök annak, hogy a kerti munka után össze-vissza vagyok kaszabolva, holnapután pedig szmokingban kell azt az eseményt a maga teljességében megélnem. Az, hogy ezt a kettőt egyszerre élhetem meg, számomra nagy belső gazdagságot jelent. Ugyanezt a gazdagságot nyújtja Veszprém is. Például az idei nyári fesztiválsorozat keretében a ma élő legnagyobb hegedűművészek közül Vadim Repin lépett fel a város koncerttermében, a Hangvillában, ahonnan mindössze félórányi sétával már ott is lehetünk a Laczkó-forrásnál, az erdő közepén. Én ebből a gyönyörű kettősségből vagyok.

A rektori munka és a KEDD Animációs Stúdió vezetése mellett mikor jut ideje pihenésre, kertészkedésre?

Hétvégenként. Az a családomé. És olyankor van időnk rendezgetni a kertet is. A kertészkedés az, ami engem igazán feltölt. Ha az egész napot színházban tölteném, vagy otthon olvasnék, esetleg futnék, vagy bicikliznék, az nem kapcsolna ki ennyire.

Az állatok szeretete ma is olyan erős Önben, mint gyermekként volt, amikor a fészekből kiesett madaraknak is gondját viselte?

Amióta családom van, kutyánk is van, akit családtagnak tekintünk. De az a rajongó típusú állatszeretet, ami gyerekként jellemzett, mára már elmúlt. Akkoriban valóban minden létező állatot hazacipeltem. (nevet)

Akkoriban a faintarziák készítése is a hobbijai közé tartozott.

Arra ma már sem időm, sem igényem nincs. Általános iskolás éveim vége felé nyűgözött le a dolog. Harminc éve még nem áradtak felénk mindenhonnan képek. Egy-egy festményt éppen ezért nagyon meg tudtam szeretni, hozzám tudtak nőni. Az egyik ilyen kedvencem például Csontváry Kosztka Tivadar A taorminai görög színház romjai című képe. Amikor néhány éve Szicíliában járva élőben is találkoztam a görög színház romjaival, az akkora élmény volt számomra, hogy majdnem sírva fakadtam. Ezt a látványt nagyon jól ismertem, minden egyes kövét. Ilyen mennyiségű kép mellett, ami ma körülveszi az embert, ez már talán nem is érthető, de kiskamaszként lenyűgözött, hogy a képek - és ha elég ügyes vagyok, az arcok is - felbonthatóak sötétre és világosra. Nekifogtam tehát, hogy sötét és világos faanyagból összemetszve és csiszolgatva arcformákat ábrázoló képeket készítsek. Mivel az életem aztán nem a bútordíszítés irányába haladt tovább, szép lassan az intarziakészítésről is leszoktam.

Gondolom azért ebből is profitált valamit.

Mindenből profitál valamit az ember, amivel kapcsolatba kerül. Nincs olyan, ami felesleges elmélyülés lenne. A gyerekeim mondogatták néha, hogy miért tanuljanak például két ismeretlenes egyenleteket a gimnáziumban, soha semmi szükségük nem lesz rá. Erre azt szoktam nekik válaszolni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy igazuk van, hiszen soha nem lehet tudni, hogy az a fajta gondolkodásmód, ami azért alakul ki bennük, mert megoldottak több száz egyenletet, milyen jól jön majd számukra bizonyos élethelyzetekben.

Csellózni és nagybőgőzni tanult. A zenélés továbbra is jelen van az életében?

Mindig szól valamilyen hangszer otthon. Cselló, nagybőgő, zongora, fúvós hangszerek, gitárok, néha egy-egy ütős hangszer is előkerül. Sőt a kóruséneklés is több generáció óta jelen van a családban, bár éppen most csak egy református gyülekezeti kórus tagjaiként jutunk ilyen élményhez. A gyerekek viszont lassan kirepülnek, nyugodtabb évek következnek, és akkor újra részünk lehet a közös zenélésben. Egy gyerekkori barátomnak, akinek van egy nagyon jó zenekara, már megígértem, hogy hamarosan számíthat rám mint csellósra vagy bőgősre.

Milyen tapasztalatokat, élményeket nyújtott Önnek a zenélés?

Az együtt zenélésében - legyen szó vonósnégyesről, szimfonikus zenekarról, vagy kóruséneklésről - a közös alkotás élménye a gyönyörű. Lehet, hogy ha egyenként meghallgatja az ember a kórustagokat, akkor az egyiknek tompább a hangja, a másik könnyen csúszkálni kezd, de amikor együtt megszólalnak, az gyönyörűség annak is, aki énekel, és annak is, aki hallgatja. És ezt a 15 éve működő animációs stúdióm vezetőjeként is gyakran tapasztalom. Egyenként lehet, hogy vannak esztétikai, gyártási, vagy akár gazdasági kérdésben sutaságok, bizonytalanságok, de amikor együttesként jól szól a dolog, az eredmény fantasztikus tud lenni. Mert ilyenkor egymás gyengeségei helyett az erősségek hangsúlyozódnak, ami egy harmóniává tud alakulni.

Gondolom Önöknél a képzés során is fontos szempont, hogy ne csak az egyén szintjén fejlődjenek a hallgatók, de csapatban is jól tudjanak együtt dolgozni.

Ez alapvető. Mind a filmeseknél, mind a színházi szakiránynál, hiszen később is csapatban kell majd alkotniuk. Ennek az együttműködésnek egyébként gyönyörű pillanatai vannak, nemcsak az eredményeket szemlélve, de a közös munka során is. Nálunk a legnagyobb túljelentkezés a színészképzésen van, közel hetvenszeres. Hetven lelkes, felkészült, odaszánt életű fiatal közül csupán egyet tudunk felvenni. Ennek az egynek a kiválasztása egy nagyon alapos rostán keresztül történik. A felvételiztető tanárok a felelősségüket átérezve próbálják a háromrostás vizsgarendszeren keresztül megtalálni azt a körülbelül tizenöt fiatalt, akik szeptembertől hallgatóink lesznek. A harmadik rostára már húsz-huszonöt fiatal marad csupán, akiknek egy hét után színvonalas vizsgaprodukciót kell bemutatniuk. Együtt dolgoznak, segítik egymást fizikailag és mentálisan is, jól tudva, hogy közben elsősorban önmagukat kell megmutatniuk. Ugyanakkor azt is tudják, hogy ha nem segítik a másikat, akkor ők sem kapnak segítséget, és nem tudják megmutatni a képességeiket. Gyönyörű és megható, ahogy ezt a kettősséget kezelik.

Az első rostákon csupán a tehetségük alapján választják ki a továbbjutókat?

Elsősorban a tehetségük alapján, igen, de az egyetemi oktatás legősibb hagyománya, ethosza jelenik meg abban, hogy a mester, az osztályfőnök mondja ki a végső szót. Elsősorban ő dönthet arról, hogy ki lesz az osztályában, kikkel tud majd jól, hitelesen együtt dolgozni. Így lesz más arculatú egy Zsótér-osztály, egy Máté Gábor-osztály, egy Zsámbéki- osztály, egy Ascher-osztály, és így tovább.

És a rendezőszakosokat mi alapján válogatják ki?

Ott is többfordulós a felvételi. Komplett produkciókat kell megalkotniuk. Hosszú a felvételi procedúra, és még azt is, aki első megszólalásra nem látszik esélyesnek, hosszasan faggatják, szétszedik és összerakják a kollégák, hogy megmutathassa, mi rejtőzik benne. Volt olyan jelentkezőnk, aki azt mondta, hogy ez alatt az idő alatt többet tanult, mint egy tanodában két év alatt.

Az egyetem vezetése mellett a KEDD Animációs Stúdió vezetőjeként is helyt kell állnia. Hogyan tudja a kettőt összehangolni idő és energia tekintetében?

Csakis jó csapatokkal. Hála Istennek ez meg is van, ilyen csapatok vesznek körül. Másképp nem működne a dolog, hiszen ez nem magánprodukció. Nem tudok jobb stúdióvezető lenni, mint amilyen a stúdió, és végképp nem tudok jobb rektor lenni, mint amilyen az egyetem. De nem is kell. Az ambícióm az, hogy ne legyek sokkal rosszabb.

Erről az egyetemről mindig új, kísérleti jellegű művészeti irányzatok indultak útnak. Ön rektorként mennyire tartja fontosnak, hogy ilyen tekintetben kultúraszervezővé váljon?

Ennél most sokkal elementárisabb feladataink vannak. Ilyen például az itt folyó szellemi munkához méltó alapinfrastruktúra biztosítása. Ez az iskola 150 éven keresztül ideiglenes elhelyezést kapott, "amíg nem találunk jobbat" jelszóval. Itt az ideje, hogy olyan épületünk legyen, ami kielégíti a speciális igényeinket. Olyan helyen legyen például, hogy a hallgatók kapcsolatban maradhassanak a világgal és a társintézményekkel. Közel kell lennie a Zeneakadémiához, a Táncművészeti Egyetemhez, a Képzőművészeti Egyetemhez. A tanáraink gyakorló művészek, ezért nekik is gyorsan el kell érniük a másik munkahelyüket. Mind a vetítések, mind az előadások tekintetében széles közönségünk van, így fontos, hogy ők is könnyen megtaláljanak, elérjenek minket. Nagyon sokváltozós kérdés ez, és ha letesszük a voksunkat egy helyszín mellett, nem változtathatunk rajta 50 vagy 100 év múlva. Éppen ezért nagyon megfontoltan kell döntenünk, a fenntartóval közösen.

Nagyon izgalmasan hangzik az alkalmazott zeneszerzés szakirány. Mesélne róla?

Ez a Zeneakadémiával közös képzésünk, ami nagyon jól működik. Erről sok nemzetközi szereplés, megmérettetés és fesztivál eredménye ad visszaigazolást. És a foglalkoztatási arány is jó.

Hogyan tudják kamatoztatni azt itt szerzett ismereteket a hallgatók?

A színpadi szituációkban sokszor kell zene, és nem feltétlenül csak közjátékként. Nagyon sok drámai szituációt kísér egyfajta zeneiség. A lépesek ritmusa, egy megfelelő pillanatban elhangzó kopogás, egy csengetés mind-mind fontos szerepet játszhatnak a drámaiság fokozásában. Ami igazán fontos, az a színpad zenéhez szervezett viszonya: tudatos zenei rendben, nemcsak véletlenszerű zajként építeni be dolgokat a darab szövetébe. Ez az a gondolkodásmód, amit elsajátíthatnak az alkalmazott zeneszerzésszakos hallgatók. A filmnél ez még kézenfekvőbb, azonban ott sem csupán a kép és a zene együttéléséről van szó. Az én muzsikus múltam például abban segít, hogy érezzem a tempót nemcsak a kép és a zene együttműködése, de a film ritmikája kapcsán is. Rendezőként egy-egy jelenetet gyakran azért nem tudok elfogadni, mert nincs benne zeneiség. Mindig azt kérem az animátoraimtól, hogy legyen a filmben zenei dinamika akkor is, ha nincs alatta kísérőzene. Legyen élményszerű az aktív-inaktív, gyors-lassú részek harmóniája, ritmikája, különben strukturálatlan lesz, egybefolyik az egész. Gyakran látok olyan kollégákat, akik esztétikailag, grafikusan és vizuálisan magasan képzettek, de az időhöz való viszonyuk bizonytalan. Náluk rá szoktam kérdezni, hogy zenéltek-e valaha, és szinte egy sincs köztük, akiről az derülne ki, hogy volt köze a zenéhez. Aki zenélt, vagy akár a matematikához erősebb kötődése volt, annak többnyire az időbeli harmónia megtalálásához is sjobb az érzéke.